Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

Györke Seres Klára

A legszebb ajándék

Ez a történet gyakran eszembe jut…

Akkoriban – mivel nagyon érdeklődtem a sérült (fogyatékos) gyermekek fejlesztése, oktatása iránt –, áthelyezésemet kértem a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Süketnéma Intézetbe.

A felső tagozatos tanulók (X. osztályosok) segítségével aránylag rövid idő alatt elsajátítottam a bonyolult jelrendszer (daktiléma) és a szájról olvasás technikáját, ami hozzásegített a fontos kommunikációhoz, a részlegesen sérült, nagyothalló, vagy öröklött süketnéma tanulók hangképzéséhez, hangfejlesztéséhez és ahhoz, hogy teljes emberként tudjanak beilleszkedni a társadalomba.

Az 1968–88-as években még szombaton is folyt a tanítás az iskolákban. Mivel az iskola bentlakásos volt, óvoda is működött, vasárnaponként a pedagógusok ügyeletet tartottak.

Mivel a mi intézetünk az egyetlen felső tagozatos, magyar tannyelvű iskola volt, a tanulók zöme vidékről érkezett. Nyári szünidő alatt az iskola, bentlakás, zárva volt, így a szülők hazavitték a gyerekeket.

Az új tanév szeptember 15-én kezdődött, de már szeptember első napjaiban érkeztek a tanulók szüleikkel és szeretettel fogadtuk a régi és az új, leendő tanítványokat.

Egy napsugaras, kora szeptemberi délelőtt én voltam az ügyeletes tanár.

Délelőtt érkezett az iskolába édesanyjával egy alig négyéves kislány: Katika.

Ma is magam előtt látom az akkori jelenetet…

Egy vékonytermetű, alacsony, megilletődött arcú anyuka tartott felém, kislányát kézen fogva.

A kislányon bokáig érő tarka ruhácska volt, kócos haján látszott, hogy gyakorlatlan kezek vágták le a haját, meleg barna szemei fürkészve figyeltek, majd teljesen váratlanul az ölembe ugrott, és átölelte a nyakamat… Édesanyja megdöbbenve nézte a jelenetet, és bocsánatkérően mondta:

– Katika még az édesapjához sem ment oda, nemhogy az ölébe bújt volna!

Míg az anyával beszélgettem az iskoláról, a gyerekek mindennapjáról és elmondtam, azt tanácsoljuk a szülőknek, hogy egy-két hónapig ne látogassák a gyereküket, mert a találkozás sokszor nagyon felkavarja őket. Mikor a búcsúzás következett, Katika engedte, hogy édesanyja megölelje, megcsókolja, majd a kezemet fogva elkísértük a kapuig. Az anyuka a kapuban hirtelen egy kis csomagot csúsztatott a köpenyem zsebébe. Én azonnal kivettem és felé nyújtottam, de nem vette el, hanem komoly arccal mondta:

– Ne tessék megbántani engem, jószívvel hoztam – és hátra sem fordulva, kisietett a kapun…

Visszamentem a gyerekekhez, el is feledve az ajándékot.

Este, amikor felakasztottam a köpenyt, valami lehúzta a zsebet. „Jaj, az ajándék!”, jutott eszembe. Kivettem a szépen papírba csomagolt ajándékot, és kibontottam…

Az ajándék egy kerek, fényesre törölgetett piros alma volt…

Ezt a szívbéli ajándékot szánta gyermeke tanítójának a Hargita lábánál megbúvó, kis kertjében nevelgetett almafáról, hogy a piros alma szívet melengető szeretetet sugározzon arra, aki a távoli nagyvárosban vigyáz az ő kislányára.

Bár sok év telt azóta, de amikor ránézek egy kerek, fényes, piros almára, szememből kicsordul a könnyem…


♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©