Ez a történet gyakran eszembe jut…
Akkoriban – mivel nagyon érdeklődtem a
sérült (fogyatékos) gyermekek fejlesztése,
oktatása iránt –, áthelyezésemet
kértem a Kolozsvári Magyar Tannyelvű
Süketnéma Intézetbe.
A felső tagozatos tanulók (X. osztályosok)
segítségével aránylag rövid idő alatt
elsajátítottam a bonyolult jelrendszer (daktiléma)
és a szájról olvasás
technikáját, ami hozzásegített a fontos
kommunikációhoz, a részlegesen sérült,
nagyothalló, vagy öröklött süketnéma
tanulók hangképzéséhez,
hangfejlesztéséhez és ahhoz, hogy teljes
emberként tudjanak beilleszkedni a társadalomba.
Az 1968–88-as években még szombaton is folyt a
tanítás az iskolákban. Mivel az iskola
bentlakásos volt, óvoda is működött,
vasárnaponként a pedagógusok ügyeletet
tartottak.
Mivel a mi intézetünk az egyetlen felső tagozatos,
magyar tannyelvű iskola volt, a tanulók zöme
vidékről érkezett. Nyári szünidő alatt az
iskola, bentlakás, zárva volt, így a szülők
hazavitték a gyerekeket.
Az új tanév szeptember 15-én kezdődött,
de már szeptember első napjaiban érkeztek a
tanulók szüleikkel és szeretettel fogadtuk a
régi és az új, leendő tanítványokat.
Egy napsugaras, kora szeptemberi délelőtt én voltam
az ügyeletes tanár.
Délelőtt érkezett az iskolába
édesanyjával egy alig négyéves
kislány: Katika.
Ma is magam előtt látom az akkori jelenetet…
Egy vékonytermetű, alacsony, megilletődött arcú
anyuka tartott felém, kislányát kézen fogva.
A kislányon bokáig érő tarka ruhácska
volt, kócos haján látszott, hogy gyakorlatlan
kezek vágták le a haját, meleg barna szemei
fürkészve figyeltek, majd teljesen váratlanul az
ölembe ugrott, és átölelte a nyakamat…
Édesanyja megdöbbenve nézte a jelenetet, és
bocsánatkérően mondta:
– Katika még az édesapjához sem ment
oda, nemhogy az ölébe bújt volna!
Míg az anyával beszélgettem az
iskoláról, a gyerekek mindennapjáról
és elmondtam, azt tanácsoljuk a szülőknek, hogy
egy-két hónapig ne látogassák a
gyereküket, mert a találkozás sokszor nagyon
felkavarja őket. Mikor a búcsúzás
következett, Katika engedte, hogy édesanyja megölelje,
megcsókolja, majd a kezemet fogva elkísértük
a kapuig. Az anyuka a kapuban hirtelen egy kis csomagot
csúsztatott a köpenyem zsebébe. Én azonnal
kivettem és felé nyújtottam, de nem vette el,
hanem komoly arccal mondta:
– Ne tessék megbántani engem,
jószívvel hoztam – és hátra sem
fordulva, kisietett a kapun…
Visszamentem a gyerekekhez, el is feledve az
ajándékot.
Este, amikor felakasztottam a köpenyt, valami lehúzta
a zsebet. „Jaj, az ajándék!”, jutott eszembe.
Kivettem a szépen papírba csomagolt
ajándékot, és kibontottam…
Az ajándék egy kerek, fényesre
törölgetett piros alma volt…
Ezt a szívbéli ajándékot szánta
gyermeke tanítójának a Hargita
lábánál megbúvó, kis
kertjében nevelgetett almafáról, hogy a piros alma
szívet melengető szeretetet sugározzon arra, aki a
távoli nagyvárosban vigyáz az ő
kislányára.
Bár sok év telt azóta, de amikor
ránézek egy kerek, fényes, piros almára,
szememből kicsordul a könnyem…
♣ ♣
♣
