Szikrázott a Nap azon a
délután
felvettem a kedvenc virágos ruhám –
hajamban méh dongott, így töltve kedvét
hasamon rózsát kergettek a lepkék.
A szomszéd réten
hajlongott sok pipacs
szellő úr szisszent: ez vadvirág, ripacs! –
Csitt legyen! intettem, ne lármázz, lelkem
hozzájuk megyek, hogy bájam terjesszem.
Szerény, vérhajú, hamar-hulló
élet…
sajnállak, hiszen oly hirtelen véged –
gondoltam valamit! csak maradj tovább
hangolj lelkemből daloló csalogányt.
Kottázd kezemnek, ruhámnak, szívemnek
kottázd, hogy tőled színesek a csendek –
légy az, kis növény, mi földnek az eső
…hatalmas, hatalmas, termesztő erő.
…
Fekszem most is vörös hullám-tengerben
testem leplét takarja édenkertem –
immáron rajtam van a legszebb szoknya
olyan, mintha bennem a Föld szuszogna.
|