Závada Pál
megtörtént események irodalmi szintű
ismertetésére vállalkozik. 1946
májusában Kunmadarason, majd júliusban Miskolcon
zsidókat támadtak meg, betörtek a házukba,
kirángatták, többeket meggyilkoltak, másokat
súlyosan megsebesítettek. A történelmi adatok
szerint abban az időben 16 ilyen eset volt az országban.
Ezeket az eseményeket a feledés kezdte
kisöpörni a nemzeti emlékezetből – itt volt az
ideje, hogy Závada felidézze azokat.
Remek módszert választott az események
ismertetésére és a regényesség
biztosítására. A történetet
Mária meséli el. Ő a felesége a
tanítónak, aki a háború előtt
leventeoktató volt, és odaadóan végezte
feladatát, az utasításoknak megfelelően. Most őt
tartják az események felbujójának,
és bíróság elé idézik. Előző
politikai megnyilatkozásai miatt már volt
bíróság előtt, ezért a felesége
félti, nem engedi ki a házból az események
napján. Máriát azonban érdekli, hogy mi
történik, majd később mágnesként
vonzzák már az események. Megdöbbentő
szituációkat él át. Földbe
gyökerezik a lába, hallván azokat a szavakat, amiket
kiabálnak az emberek, és látván azt, amiket
tesznek. Naplót készít az eseményekről, ezt
ismerjük meg, de nem akkor, amikor írta, hanem
később, amikor már neki is gondolkozni kell az
eseményeken. Nemcsak Máriának ad időt
Závada a gondolkodásra, hanem nekünk is.
A tanító feleségének központi
szerepet biztosítani a regényben azért is
előnyös, mert ő ebben a faluban született, és mint
más olvasmányainkból tudjuk, a
tanító és felesége kiemelkedtek a falu
lakosai közül, az értelmiséget
képviselték. Mária ugyan közvetlenül nem
volt érintett, de férje rangja és
veszélyeztetettsége miatt érdeke volt, és
képes is volt az igazság meglátására
és megőrzésére. Egy iskolába járt
azokkal, akik most az utcán voltak, hangoskodtak és
cselekedtek. Lát a tömegben olyanokat, akik a környező
falvakból érkeztek, és olyanokat is, akik idegenek
voltak. Mária érdeklődésére az egyik
mondja, hogy ő a piaci napra érkezett.
A 78. oldalon ezt olvashatjuk Mária
megfogalmazásában: „Soha nem találkoztam
még ekkora indulattal, nem láttam ennyire józan
eszüket vesztett embereket, ilyen ijesztő erejű, primitív
hordát, ahogy nekilódult.”
Závada nem vállalkozik az ügy
részleteinek és összefüggéseinek
kibogozására, nagy a valószínűsége
annak, hogy azt se most, se annak idején nem lehetett teljesen
felderíteni. Inkább az objektívnek tűnő
leírás az érdeme a könyvnek. Most, amikor
vélhetően éppen békében élünk,
őrület olvasni, hogy a koncentrációs
táborból falujukba visszatérő embereket,
zsidókat halálra verik a falu lakói, úgy,
hogy még halálukban is meggyalázzák. Teszik
ezt azok, akik évtizedekig éltek együtt
egymást segítve, egymásra utalva
Számomra az egyik legmegdöbbentőbb rész volt,
amikor Mária elmondja, hogy ő is ámulva-bámulva
nézte az asszonyok önálló csapatát,
akik maguk, kiabálva verték úgy a
náluknál idősebb em-bereket, ahogy azt még a
férfiak sem tették. Felismerte közöttük a
falu fiatal menyecskéit, ismerősöket, akikről el sem tudta
képzelni, hogy bármilyen embertelenségre
képesek.
Mária egy esetben megpróbál egy idős
házaspár védelmére kelni, mert akkor
még úgy véli, hogy racionális
érvekkel, szóval megállítható a
tömeg. Nem sikerül neki, őt is elsodorják,
megsérül.
Mária jelen van Pesten az elkövetők és
felbujtók (az egyik az ő férje a vád szerint)
többnapos tárgyalásán is. A megdöbbentő
részek közé tartozik, amit ott tapasztal. Az
elkövetők a bíróságon fennen hirdetik, amit
tettek, minden részletet elmondanak, mindenre emlékeznek,
semmit sem tartanak túlzásnak, vagy
megbánandónak.
A tárgyalási megnyilatkozások
nélkül talán el lehetne fogadni a
tömeglélektan kiváló
kutatójának, Elias Canettinek a
véleményét és leírását
az ilyen helyzetekről. Canetti tömegcsoportosítása
szerint az ilyen tömeget, amelyik működött az
ismertetett eset során, „hajszoló
tömegnek” nevezi. Így jellemzi: „Gyorsan
elérhető cél láttán keletkezik. Ismeri a
célját, az ki van tűzve és közeli. Ez a
tömeg ölni készül és tudja, hogy kit akar
megölni. Páratlan eltökéltséggel indul a
célja felé. Elegendő közölni ezt a célt,
elegendő elhíresztelni, hogy kicsoda vesszen, és
máris létrejön a tömeg. A figyelmet az
ölésre összpontosítani annyi, mint
különlegesen koncentrálni. Az ölésből
mindenki részt követel, üt, de legalább
látni akarja. A cél (az áldozat) körül
sűrűsödik a tömeg. A vállalkozás
veszélytelen, mert a tömeg fölénye
óriási, az áldozat nem árthat neki.”
Canetti leírása olyan, mintha jelen lett volna ebben
a magyar faluban 1946-ban, de nem innen vette az
általánosításhoz az alapot, és ez
sajnos azt is jelenti, hogy mindig, mindenütt ez a
forgatókönyve a pogromoknak. Így folytatja: „A
hajszoló tömeg, az ember által ismert legősibb
dinamikus egységből, a vadászó
falkából lett.” Canetti szavaiból
következtetve azt gondolhatnánk, hogy az ilyen
tömegnek a tagjai elveszítik emberi mivoltukat, és
szeretnénk hinni, hogy ez csak arra az időre
érvényes, amikor éppen történnek az
események. A tárgyaláson elhangzottak azonban arra
utalnak, hogy a mag – amire épülhet a pillanat,
amikor elhangzik a hajszoló tömeg célja, és
mindenki úgy viselkedik, ahogy Canetti
definíciójában leírja –, már
az egyénben benne él és él tovább
is. Fontos megérteni, hogy bár a tömeg sodor, vonz
és fölénye az adott pillanatban
óriási, ez a fölény elfedi az egyént,
meggondolatlanná teheti – mégis az egyén
felelőssége megkerülhetetlen, mert a tetteket
végül is egyének követik el.
(Závada Pál: Egy piaci
nap. Magvető K., Bp., 2016, 222 p.)
♣ ♣
♣
