Valami mégiscsak igazi etalonná tette, amelytől
korunkban születésének ideje a költészet napja lett!
Mekkora az a Magyarország, és mekkora Európa az,
amely verseiben megnyílik előttünk? Tán azért
fontos a kérdés, mert benne nyugat felé hajtotta
szárát az ősi keleti kultúrák magyar
gyökere. A régiséget nem évszámokkal,
hanem az eredet gyökerével mérjük.
József Attila tehetsége elért a gyökerekig, s
abból merítette erejét.
Amikor a tehetségek őrültnek látszanak,
valójában a kor őrült: a
hétköznapiság nem fogadja be a kivételeket.
És ott van még az előítélet is, mely minden
élet egyik legnehezebb része, amivel neki is meg kellett
küzdenie. Az előítéletben a hagyomány nem
értelmi megfontolás alapján mű-ködik.
József Attila tudta, hogy nem minden előítélet
és hagyomány rossz, és az
előítéletek és hagyományok nem mindenkinek
fájnak egyformán. A jó hagyományok
pusztulása sem fáj egyformán mindenkinek. Neki
pedig sok minden „nagyon fájt”…
A költő tudta, hogy aki meg bírja venni a
biztonságát, az hamarosan meg tudja venni az
igazságát is. Neki sosem volt pénze még egy
„kuglerre” sem, nemhogy biztonságra,
igazságra! Csalódást viszont ingyen kapott, egy
egész tehervagonnal. A csalódás nem
következmény, csak egy mélyedés, melyben
elfér a kor mindenfajta vétke. S az a kor nem mutatott
mást neki, csak az üres, arrogáns
ábrázatát. A csalódásoknak is
megvolt a maga illóolaj illata, akárcsak a szerelmeinek.
József Attilának volt még valami a
tarsolyában, amely csak az utolsó pillanatban veszett el:
a remény. Szegény évek alatt – mi más
is lehetett neki? – azt mondják, a remény hal meg
utoljára. Mert erre mindenkinek meg kell adni a
lehetőséget, ha a kezdet nagyon nehéz, és a
folytatás is az. Ha még ráadásul hosszan is
tart, akkor csak a reménybe lehet kapaszkodni. De
valamiért azt is elengedte az utolsó, tolató
tehervonattal…
Van egy etalonunk, akinek születésnapja a
költészet napja lett. Sosem fogjuk őt öregnek
látni, rövid életéből ezt a
lehetőséget is magával vitte. Szárszón
ráterítette fekete fóliáját a
végső földi gondoskodás, a valóság.
Vannak dolgok, amit úgy kell hagyni: cigarettacsikket,
fél mondatot egy papírcetlin, megválaszolatlan
levelet, simogatást a kócos hajban. Ne nyúljunk
örök fiatallá merevült vonásaihoz sem.
Most már csak írásai maradtak nekünk, melyből
árad a minőség iránti szomjúság, a
fájdalmas szépség és a
szeretet-éhség.
József Attila versei értékes hazai
növények, a világszelekkel együtt
hajladozók, magasodók. Ha bennük saját
jövőnket akarjuk megvédeni és felnevelni, akkor egy
egész nemzet is elférhet az
árnyékában. Azért csendben
megkérdezem itt és most, a XXI. század
elején: milyen jövője lesz annak a magyar irodalomnak,
melybe József Attila temette erejét?
♣ ♣
♣
