Bősze Éva irodalmi
munkásságát évtizedek óta sokan
kísérjük figyelemmel, mely foglalkozik verssel,
mesével, elbeszéléssel, és, mint ez a
tizenkilencedik kötete, kisregénnyel is.
Témaválasztása igen aktuális: a több,
mint negyed évszázada (ugye milyen félelmetes
kimondani?) lezajlott rendszerváltásról
szól. Félelmetes kimondani ezt az időt, mert tudjuk, hogy
azóta felnőtt egy olyan generáció, akiknek
homályos emlékeik sincsenek az előző korszakról,
az abban élő és dolgozó emberekről.
Beleszülettek a kapitalizmusba, és igyekeznek ügyesen
boldogulni benne, amit a szerző és korosztálya ennyi idő
után sem tudott megtanulni.
Mert nehéz a brutális, könyörtelen,
félelmetes megélhetési gondokat megszokni. Bősze
Éva egy kiegyensúlyozott, boldog családon
keresztül mutatja be, mire képes a hirtelen
fellépett vadkapitalizmus a hazai emberekkel szemben! Mit
éreznek, akik egyik napról a másikra
munkanélkülivé válnak, hamar felélik
kis tartalékaikat és ott állnak
középkorúan, megszégyenülve önmaguk
előtt is, hogy már nem kell a tudásuk, tapasztalatuk
senkinek.
A szerző azt az időt emeli ki, ami közvetlenül a
rendszerváltás körül zajlott. Nem beszél
még a hajléktalanságról, a
megélhetési bűnözésről, a családok
széteséséről,
kábítószerezésről, amelyek
törvényszerűen a modellált kor után
léptek fel. Nem ír a szociális háló
összeomlásáról, az idősek
elhanyagolásáról, a
gyermekéhezésről, amelyek a rendszerváltás
kezdetét követték. Arról sem olvasunk, csak a
sorok között érződik ki, hogy látja a magyar
történelem borzasztó negatívumát:
minden korban mindig kettéosztódott az ország!
Szt. István idejében volt
pogányság-kereszténység,
Rákóczi idején kurucok-labancok, ma jobb és
baloldaliak, kőgazdagok és teljes nincstelenek. Tudjuk, milyen
keserves ez az emberi kapcsolatok vonatkozásában,
és mennyire keveset érnek. Talán azért
választotta modelljének a politikamentes, csak az
életre, a megélhetésre koncentráló
ember típusát. Mert tudjuk, hogy élni kell.
Valahogy. Minden korban. Akárhogy, de élni!
A család, melyen át bemutatja az 1980-as évek
végén és a 90-es évek elején
élőket, szereti egymást, segítik,
támogatják, felemelik azt, aki éppen
zuhanó-félben van, akinek lába alól
épp kicsúszik a talaj. Győzik erővel, türelemmel,
mert akkor még a szolidaritás, az
összetartozás erősebb volt a világ
könyörtelenül tépázó
viharánál. Talán kisebbek voltak még a
viharok, amiknek jobban ellen-állhattak, akik
összekapaszkodtak, vagy erősebb volt a család
biztonsági köteléke?
Jó dolog, hogy optimista és jó
végkifejletű könyvet írt Bősze Éva.
Jó, hogy bele tudunk fogódzkodni a reménybe, hogy
a szinte hihetetlen eseményekkel szembenézve mégis
lehet kiút, megoldás a becsületes és
tisztességes emberek számára is. Napjainkban a
pozitív gondolkodás, a hit ereje valahogy egyre
inkább kimarad a gondolkodásból, helyette a
közömbösség, irigység, a minden-mindegy
hangulat van terjedőben.
Anatole France azt mondta: „Az ígéretek
kevesebbe kerülnek az ajándéknál és
sokkal többet érnek náluk. Sosem tudunk any-nyit
adni, mint amikor reményt adunk.” Bősze Éva nem
ígérget, de reményt ad, hogy érdemes
küzdeni, tisztességesnek maradni és bízni a
családban, a munkatársakban, az emberekben. Olyan
szép mondattal kezdi történetét, hogy
abból úgy érezzük, csak jó
következhet: „Búzavirágos-pipacsos táj
dőlt neki a nyárnak. Rengő-ringó
búzatáblák úsztak a végtelenben,
ahol még nem volt aratás.”
Jó dolog, hogy Bősze Éva regényében
csak annyit nem mond el, amennyit mindnyájan amúgy is
érzünk és tudunk. Nála a hallgatás nem
zátony, hanem reményből, hitből épült, biztos
startkő, amiről folytatni lehet és kell mindenkinek az
életet. Nemcsak regényalakjainak, hanem korunk
emberének is.
(Bősze Éva: Láb
alól a talaj… Kisregény. URÁNUSZ K., Bp.,
2016, 96 p.)
♣ ♣
♣
