Per definitionem a maximalizmus annyit tesz, mint a lehető
legtöbbet, legjobbat elvárni saját
teljesítményünk, munkánk
eredményétől. Az én szótáramban ez
önreflexiót jelez, nem pedig azt, hogy mások
munkáitól követeljük, igényeljük a
legjobbat. A sajátunkat kontrollunk alatt tarthatjuk,
másokét viszont aligha, vagy biztos, hogy nem.
Válogathatunk a termékek között,
elvethetjük a gyengéket, de ez is önreflexió, a
saját igényeink kivetítése. Maximalista az
az ember, aki mindig a legjobbat akarja nyújtani.
Vegyük sorra: mindig a legjobbat akarja nyújtani.
mindig: ez nagyon kegyetlen, kemény
követelmény. Aligha lehetséges teljesítenie
bárkinek. Az élet hosszú – ha rövidnek
érezzük is –, és hullámzó. Nincs
olyan színész, zenész, vagy szobrász,
festő, vagy a tudományban, irodalomban alkotó ember, aki
soha nem engedi 100 % alá csökkenni
teljesítményét. Ami gyengébbre
sikerült, azt elveti, tagadja, megsemmisíti. Pedig
kár, mert mondjuk egy célt csak 80–90%
arányban elérő műnek lehetnek, sőt
valószínűleg (biztosan?) vannak tökéletes
részletei, melyek más művekhez
felhasználhatók, vagy
önállósítva, az átalakult
egészet felhozzák a tökéletes
szintjére. Nem elvetendő, megtagadandó tehát,
bár ez megtehető természetesen.
Módosítanám a csaknem mindig, gyakran,
lehetőleg és az amennyiben mód van rá, valamint az
ezekhez hasonló lazább, megengedőbb, életszerűbb
kifejezésekkel.
A legjobbat: azonnal felmerül hogy „igen, de
mihez képest?” Persze, fokozatok vannak, a legjobb az
„enyémek közt” és a legjobb, mondjuk,
Albert Einstein eredményei között bőven akad
különbség, széles a sáv, a halmazok nem
átfedők. A fontos ebben az, szerintem, hogy vajh a
„legjobb” reflexív, azaz magunkra vonatkoztatott
minősítés, vagy projektív, azaz
bárkié között a sajátunkra IS. Emiatt
korrigálnám: aránylag a legjobb,
lehetőségeim közt a legjobb, ennyi telt tőlem, hazai
viszonylatban, nemzetközi mérce szerint – és
hasonló kiegészítésekkel.
akarja: valóban? mert ez, a motiváció,
döntő a teljesítmény
eléréséhez. A motiváció gyakran
megvan, de a korlátai, fékjei is, hiszen senki se
mindenható, még én magam sem. Vagy a pénz,
vagy a paripa, vagy a fegyver, vagy mind a három
hibádzik, és máris csökken a
teljesítmény, holott az akarat megmaradt. Helyettük
még gyakrabban ott a féreg, a gyilkos métely: a
kifogás. Kifogás, mentség keresése
és főleg hibáztatása. A mentségekre,
kifogásokra fity-tyet hányót sokan
dicsőítik, mások a kíméletlen
gátlástalan erőszakosság miatt
elítélik. Felőrlik a nehézségek,
kétségek a teljesítményre törekvőt?
Igen. Tehet róla? Nem. Ennek ellenére még mindig
akarja? Talán. Belebukik? Rendszerint, de ha mégsem,
akkor a szerencsés kevesek közt érezheti
magát.
Pontosítanék tehát: akarja, de a
körülmények ésszerű kompromisszumra
kényszerítik, akarja, ameddig erejéből futja,
akarja, amíg maga mögött támogatást
érez, akarja, amíg hisz a sikerben, a 100%
elérhetőségében – és hasonló
megszorítások valamelyikével.
Felmerül: a kompromisszum NÉLKÜLI
törekvés biztos bukás (a 100 % nem elérhető
értelmében)? A kompromisszum KÉSZSÉG
hatékony eszköz a 100 % érdekében tett
erőfeszítések között? Ezek viszonya a
maximalizmushoz?
nyújtani: biztos? És azok, akik évekig az
„íróasztaluk fiókjának”
írtak? Találmányukat elfektették,
elhallgatták, feltették a „később
talán, ha…” polcra, hiába volt a lehető
legjobb? Vagy A legjobb – nem csupán a lehető?
Visszakanyarodunk persze oda, hogy a tökéletes
fogalma, minősítése reflexív, vagy
projektív értelemben használatos.
HasználANDÓ? És egyáltalán van
köze a tökéletesnek, a 100 százalékosnak
mint minősítésnek ahhoz, hogy a mű, a termék, a
szolgáltatás a fiókban marad, vagy publikus lesz
ugyan, de a kutya sem törődik vele, illetve, hogy valóban
„befut”, és dicsősége mellé a hasznot
is meghozza teremtőjének.
Pontosítanék: ha mód van rá, ha
szükség, igény és kereslet mutatkozik, ha
forrásaim megengedik a mindenáron
megvalósítást, vagy legalább az arra
törekvést.
Gondolom, felesleges tovább ragoznom. A maximalizmus csak
korlátok között, relatíve, kompromisszumok
árán értelmezhető, illetve
értékelhető. Nyilván dicséretes
vonás, de talán kerülendő, ha biztos
depressziót, önértékelés zavart
és szellemi, lelki bukást ígér (sőt terem,
hoz) jogos elégedettség helyett.
Szokás mondani, banális, de attól még
igaz: emberek vagyunk, tévedhetünk. Még én
is. Még abban is, hogy a maximalizmus helyes,
kívánatos erény, vagy kerülendő
illúzió, csapda.
♣ ♣
♣
