Mindenütt hó, kristálypehely,
hófehér a domb, a táj,
a bölcs Ölelés megpihent,
ide ringja sóhaját.
Puha gyolcsot szõ most némán,
csitítgatja szívemet,
megfagyott a kies világ,
emlékekkel terhesen.
Szállong a lágy, tiszta béke,
hó lepi az utakat,
néma órák, percek, évek
tûnt idõkben nyugszanak.
Álmok, vágyak, szép remények
elizz’tak, mint tiszta fém,
szép szerelmek mind kiégtek
hazugságok tengerén.
Hol van a múlt, és Õ, ki várt?
Minden rég a hó alatt,
mezítelen, tar karú fák
dermedésben állanak.
Kitakartak, põrék, fáznak,
hûl a világ, rég halott,
az idõben csendben várnak
éjszakák és nappalok.
Hull a hó, hull szakadatlan,
hûs nyugalmat osztogat,
lágy kegyelem érint halkan
s az érkezõ alkonyat.
Elringatni, betakarni
szépen, csendben, hangtalan,
minden fájót eltemetni
… hull a hó, hull, szótalan…
Hópelyheket zuhog, neszez,
keringél a domb felett,
lágy takaró mindent befed,
szépség tisztább nem lehet!
|