Ez a kérdés sok féle téren
felmerül, ezért kimeríteni ezt a témát
lehetetlen. Hiszen számtalan példa adódik e
kérdésben erkölcsi, szellemi, szerelmi és
– amire leginkább gondolnak az emberek: anyagi
vonatkozásában is.
Erkölcsi. Erkölcsöt lehet adni? Igen: az
erkölcsösen élő szülők, rokonok
példamutatása nagy adomány a leszármazottak
részére. Adomány és kötelesség
is; vigyázni arra, hogy el ne rontsuk a
„renomét”! A jó családi
háttér adomány, segítség
saját jó megítélésünkhöz,
életünk, előrejutásunk
megkönnyítéséhez. Ezt a kapott
adományt igyekezni kell életünk folyamán
megőrizni, viszonozni és tovább adni! Így
kapcsolódik az adok-kapok tevé-kenység
egymáshoz. Ehhez tartozik Amy Harmon gondolata: „Mennyivel
jobb érzés vigasztalni, mint vigaszt kapni”.
Talán e témához illik az az adomány, amit
jóságunkkal, szeretetünkkel adunk egy kedves
kutyának, „aki” azt sokszorosan
meghálálja, visszaadja. Ezt csak azok értik meg
igazán, akiknek van kutyájuk.
Szellemi. Csak a legegyszerűbbet említem: a bölcs
ember, a jó tanár számára nagy
öröm, ha tudását átadhatja akár
személynek, akár a közjónak. És kapni?
Rendelkezésünkre áll az irodalom bősége!
Nemcsak tudást, hanem nyugalmat, békességet
kaphatok a könyvből, legyen az szakirodalom, vagy
szépirodalom.
Szerelmi. Ebben a nagy érzésben komoly szerepet
játszik az adok-kapok! Az egy oldalú szerelem –
fájdalmas. De ha megtalálom azt, akitől viszontszerelmet
kapok (érzek), az maga a boldogság. Ám itt nagy
súlya van az „adoknak” is. A szerelmes mindig adni
akar, és akkor teljes a boldogsága, ha az adok-kapok
egyensúlyban van. Az élet boldogsága pedig az, ha
ezek az érzések az élet végéig
megmaradnak, akár szeretetté szelídülve.
Eltekintve pedig a párkap-csolattól, az is igaz, hogy
„a kereszténység nagy támasz ahhoz, hogy a
szeretetet ne csak kapni akarjuk, hanem adni is, akár
viszonzás nélkül”. (Nádasdy
Ádám).
Anyagi. A végére hagytam a sokak által
legfontosabbat, mert ez igen kényes téma. Kapni, kapni,
csak kapni! – ez a mai hozzáállás.
Támogatást, segélyt, fedelet az
emigrálók feje fölé is. Pedig milyen
szomorú az, ha mindig kérni kell. Gondoljunk Nagy
László Adjon az Isten c. versének befejező
szavaira: „…nekem a kérés / nagy
szégyen, adjon úgyis, ha / nem kérem”. Azt
tartjuk, hogy a világ elanyagiasodott. Amiben szaporodnak a
semmit nem nyújtó, kizsákmányoló,
ügyeskedő milliárdosok és velük együtt a
nincstelenek, a minimálbérért gürcölők,
a fedél nélküliek. Amikor a munka –
akár fizikai, akár szellemi – elveszti a
becsületét. Tenni is valamit a jobb életért?
Nem! Dörömbölni kell Európa, az országok
határain. Az a sok fiatal erő, akiket a tévében
látunk, inkább hátat fordít
hazájának, otthonának, semmint hogy dolgozna:
megfogná az ásó, a kapa nyelét, és
megkapná izzadsága gyümölcsét! A baj az,
hogy nem szeretnek dolgozni. Nálunk is vannak
munkanélküliek, ugyanakkor tömegével hirdetnek
munkahelyeket a legegyszerűbb munkákra is.
Ahhoz, hogy kapjunk – adnunk is kell! A két ige
sorrendjét pedig meg kell fordítani: előbb adjunk,
aztán kérhetünk! De elfogadni valamit, ahhoz
alázat kell!
♣ ♣
♣