Hetvenöt évvel ezelőtt, vagyis ötéves
koromban apámmal ültem az asztalnál
petróleum-lámpafény mellett. Előtte kockás
irkalap, kezében tintaceruza. Édesapám
ügyesen rajzolta meg azt a jelenetet, amikor fiatal korában
megzabolázott egy vad, addig használhatatlannak hitt,
egyébként gyönyörű lovat. Mint mondta, a
tét nagy volt. A sorozó tiszt ígérete
szerint: ha ez sikerül neki, beveszik huszárnak,
amire közepes termete miatt addig nem volt esélye, de
amihez makacsul ragaszkodott. Végül ezzel a lóval
szolgált, mint az utolsó huszárok egyike.
A rajz szépsége, a jelenet izgalma elbűvölt,
és elhatároztam, addig fogok tanulni rajzolást,
amíg egy olyan rajzot tudok majd csinálni. Máig
arra törekszem
Aztán új helyzet adódott. Négy
évvel idősebb nővérem kelléktárában
színes gombok tűntek fel. Ezekkel és vizes ecsettel
szépeket festett, ami arra ösztönzött, hogy
én is kipróbáljam minél gyakrabban, ha
hozzá juthattam távollétében. Tőle
legálisan is kaptam egy nagy ajándékot.
Hatéves koromra tudtam írni és olvasni,
elég jól számolni is. Csak most, sok
évtized távlatából döbbentem
rá, hogy ez volt pedagógusi
vénájának első megnyilvánulása, ami
életében fényesen igazolódott…!*
Az eredmény az lett, hogy iskolába kerülve
elég fegyelmezetlen gyerek voltam, mivel semmire nem kellett
figyelnem, hiszen azokat már tudtam. Mihályovszky
László, első tanítóm hamar
megtalálta az ellenszert. Osztatlan iskola
lévén, amikor a többi osztállyal kellett
foglalkoznia, engem megbízott azzal, hogy csendben
segítsek osztályom kezdő tagjainak írásban,
számolásban, rajzolásban, ami éppen soron
volt. Patyolatgyerek lettem…
Ötödikes koromban Antal Miklós
tanító úr már azzal bízott meg, hogy
fessek vízfestékkel szemléltető képeket.
Ezek egész és félbevágott
gyümölcsöket ábrázoltak kis
ágacskával. Végül készült egy
lavórból mosakodó fiút
ábrázoló kép: „Rendes mosdás
jó egészség…". Szülőfalumban akkor
még nem volt vízvezeték.
Közben fúrtam-faragtam, szer-kezeteket
javítottam. Utam Kisvárdába, technikumba vezetett,
ahol négy év múlva technikusi oklevelet szereztem.
A technikum rajztanára Németh Béla
festőművész volt, aki miután látta rajzaimat,
külön foglalkozott velem és erősen biztatott a
Képzőművészeti Főiskola irányába. Ekkor
ismertem meg Elekfy nevét és egy-két
akvarelljét. Oda igyekeztem volna – ha a vasárnapi
ebédnél apám tanácsát meg nem
fogadom. Ő azt javasolta: „Fejezd be egyetemi szinten a műszaki
tanulmányaidat. Mellette fest-hetsz, és ha
tehetséges vagy, abban sem fogsz elkallódni. Ha
két lábon állsz, biztosabb a jövőd,
és ha bármelyik vonalon támadás vagy
csalódás ér, legyen hova
menekülni!” Példái meggyőzőek voltak.
Bölcsességét immár sok évtized
igazolta!
Az egyetemen az első szabadkézi rajzóra.
Késik a tanár… A terem sarkában
csábító látvány a gömbök,
gúlák, más testek halmaza. Aztán
bejött Cseh István festőművész. Mindenkihez odamegy,
bemutatkozik, kezet fog. Az előttem lévő lapra tekintve
megkérdezi: „Szeretsz rajzolni?” Választ se
várva folytatja: „Nekem van egy szabadiskolám,
csatlakozz hozzánk!”
MALÉV, a hatvanas évek elején új ember
vagyok. Gépésztervező mérnökként egy
iroda tervezése a feladat. Tervezői egyeztetésen
bemutatkozik a belsőépítész: „Elekfy
Ákos”. Ő volt Elekfy Jenő festőművész fia.
Találkozásunkat az első pillanattól a Sors
gesztusának éreztem. Ákos révén
jutottam be édesapja műtermébe, ahol szívesen
és kedvesen fogadtak. Itt szívhattam magamba Elekfy
Mester filozófiáját, tanításait
termékeny négy éven át, amit
váratlan halála szakított félbe.
Kapcsolatunkról több cikkben, két
monográfiában és az „AIRPORT ART” c.
könyvemben („Elekfy közelben” c. fejezet,
Móra K., 2007) emlékeztem meg. Tanítványai
közül nekem jutott a feladat, vagy inkább a
megtisztelő lehetőség, hogy szellemi hagyatékát
ápoljam. Születésének 120.
évfordulóján kezdeményezésemre
nyerte el „Budapest– Erzsébetváros Posztumusz
Díszpolgára” címet.
Tanulság: Mindegy, merre indulsz. Amit a SORS –
nevezheted Isteni gondviselésnek – előírt
számodra, az be fog következni.
–––
* Buczkó
Margit pedagógus, író, költő – a Szerk.
♣ ♣
♣
