Bő egy éve még tele volt a sajtó, ennek
nyomán pedig a közvélemény a
szegénységgel mint „témával”.
Szegénységküszöb,
mélyszegénység, gyerekszegénység,
és -éhezés, nem is láttuk sem a
végét, sem a mélységét. Ekkor
kezdtem beleolvasni én is a töménytelen
mennyiségű cikkbe, KSH és más
intézményi adatok sűrűjébe. Nem jutottam nagyon
messzire, az egészet szinte lesöpörte, vagy
inkább elsöpörte a
„migráció”. Ameddig akkor eljutottam, az egy
hosszabb tanulmány (esszé) „Szegények,
menekültek, civilek” címmel tavaly nyár
végén (http://klarisujsag.hu/index.php?oldal=6012). Ezt
sem összefoglalni, sem kivesézni nem lehet, nem is
szeretném egy más jellegű, rövid terjedelmű
esszében. Mert más maga a szegénység mint
tény, bár önmagában egyszerűen –
megfoghatatlan (Ki a szegény? Hol? Mikor? Mikortól?
Mennyire? "Mert nincs olyan szegény, kinél nincsen
szegényebb" – írja Anton Wildgans az
„Így múlnak napjaink”
c. művében), és más mindennek tudása,
visszatükröződése tudatunkban,
megfogalmazódása mi-bennünk. Annyira sokrétű,
ahány ember él, vagy annál több is, mert
akár egyvalakiben is többféle vetülete
tapasztalható, vagy élhető át, akár
még napszaktól függően is, nem beszélve az
életkorról, változó élethelyzetről.
Az éppen aktuális reklámokról. A
szomszédok legújabb beszerzéséről, vagy
éppen új szomszédokról.
„Mindenki léphet egy lépést
előre” – hallottuk az idei évre, és
hallhatjuk tervként a jövő évre is. Mennyi ez az egy
lépés? Mekkora? És a szomszédéhoz
viszonyítva? Akkor én ugyan jobban élek, mint
tegnap, de másokhoz képest mégsem? És akkor
elégedett leszek? És eljön a Kánaán?
De ha a másiknak is eljön ugyanaz a Kánaán,
akkor én magam tényleg elégedett leszek?
Miért nem csak nekem jön el? – Ennek sosincs
vége. Mint a Puskin által feldolgozott orosz
mesében a szegény halász története,
aki (vagy inkább a felesége!) még a
palotával sem elégedett, így aztán
visszakerül az eredeti szegénységbe, és mi
még örülünk is ennek.
De ha mindig mindenki elégedett lenne mindenkori
helyzetével, „menne-e előre a világ?”
Ahogy kutatók már régen
megállapították: az emberek úgy
általában mindig 20 %-kal több jövedelmet
szeretnének, teljesen függetlenül attól, hogy
gazdagok, vagy szegények. Ez jó, mert mindenki igyekszik
csinálni valamit? Ez nem jó, mert mindenki csak erre
„hajt”?
Vannak kedvenc „mondataim” e téren is.
„Nincs egy vasam sem” – mondta valaki a hó
elején, aki amúgy jól keresett, de valóban
nem volt – készpénze: befizette a bankba,
értékpapírba. A többi mellé, amit
aztán jóval később valóban okosan
használt fel. „Örülök, hogy a
kislányom megvette a heverőt, első szerzeménye!
Így most megismerheti a szerzés
örömét!” – mondta egy büszke
édesanya. Kár, hogy ő maga nem tűnt boldognak. A
leányka aztán felcserélte szegényebb
udvarlóját egy gazdag férjre, nagy házra
– anyóstól-apóstól –,
szült két gyereket, aztán persze –
elváltak… A két gyereknek, reméljük,
nem lesznek nagy anyagi gondjai. A feleség meg talán
végre elvégezte a főiskolát, amit eleve is
szeretett volna. Kell értékelnünk ezeket az
eseteket? És hogyan? Hányféleképpen?
Közhely, hogy vannak szerencsétlen gazdagok és
boldog szegények – is. Meg mindenfélék, mert
emberek vagyunk, tartozzunk bármelyik skatulyába.
Könnyebb sok pénzzel boldognak lenni? Biztos? Mindig?
Nyilván nem mindig. Kötelezettségek,
félelmek, jogok…
És természetesen nem csak az anyagi
értelemben vett szegénység létezik.
Szellemi, erkölcsi… Tudásbeli. „Tudnom
kell!” – ezt Galilei mondja Brechtnél. Az akkor
már híres fizikus-matematikus tartja saját
magát butának. Ma – többek között az
ő munkája révén – jóval többet
tudunk. De mindent nem. Mennyire szegény hát
tudásban az emberiség egésze? És ha
szegénynek tartjuk „mindentudásunkat”, akkor
már ne is becsüljük meg mindazt, amit már
mégis tudunk, vagy azt hisszük, hogy tudunk?
„Boldogok a lelki szegények...” –
manapság ez is egyike a közhelyeknek, melyekről azt
hisszük, hogy igaz, és főleg, hogy értjük is.
Pedig nem feltétlenül értjük. Egyik
magyarázata például ez:
„Valószínűleg a »szellem« meg a
»lélek« szó összekeveredhetett vagy
eltorzulhatott a sok ide-oda fordításban. Én
úgy gondolom, hogy valóban azokról van szó,
akik nem elég okosak a pénzzel való
ügyeskedésekben, mások
megkárosításában stb., lelkük
ártatlan, mint a gyermekeké, ők valóban
szegények maradtak mindig is a történelem
folyamán. Szerintem ők a boldogok, mert tisztalelkűek. »Ők
meglátják az Istent«, mert ők
»legközelebb« is tisztalelkűnek születnek. Nem
szabad összemosni az anyagi gazdagságot a
boldogsággal.”
(http://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__vallas__1507332-hogy-kell-erteni-ertelmezni-a-kovetkezo-bibliai-idezetet-boldogok-a-lelki-s,
a helyesírást javítottam.)
Idézhetném Schiller szavait is: „Szót
se tovább! Adj enni, lakást, takarót a
szegénynek: / Emberi méltóság önmaga
járul ehhez.” (Az ember méltósága)
A lelki szegénységet most hanyagolnám. De az
erkölcsi szegénység...! Szívem szerint
elsősorban most a nők elleni erőszakról szólnék.
„Ember az ilyen?!” – kérdezzük,
miközben tudjuk, hogy 1.) sajnos, ember az erőszakoló is,
2.) még sikeres pályát is befuthat. Sőt. És
nem mindig szembesül vele a társadalom. És a
többi erkölcsi szegény? Itt élnek
köztünk. Akár vidáman is. Érdekes
módon, ők nem érzik magukat erkölcsileg
szegénynek. (Aki meg igen, az kezd megszűnni erkölcsi
szegénynek…)
Visszatérnék látszólag az anyagi
szegénységhez. Egyszer közepes minőségű
magnókazettát kértem ajándékba, mert
szöveget akartam felvenni rá. Az
ajándékozó ezt igénytelenségnek
értékelhette némi megvető gúnnyal
(nyilván ezért emlékszem erre). De ha én
pontosan tudom, mire van szükségem, ami „nem a
csillagos ég”, és emellett ki is állok,
akkor szegény vagyok? Igénytelen? Ne hagyjunk túl
nagy lábnyomot – sem vízfogyasztásban, sem
másban. Akkor szegények vagyunk? Vagy éppen
lelkiekben, tudásban gazdagok, meggondoltak, jövőt
tisztelők? Nem eszünk túlzott mennyiséget, nem
iszunk (túl sok) alkoholt egészségünk
érdekében – akkor szegényen
élünk? Egyesek az óriási méretű
lakásokat (Amerika, persze) felcserélik ma már
mini-házakra…
Abbahagyom.
Egy azonban biztos: ha naponta elénekeljük, lehetőleg
többször is magunknak a népdal első sorát:
„Szegény vagyok, szegénynek születtem”
–, egy idő után valóban szegénynek fogjuk
érezni magunkat. Tényleg! De tovább
már nem szabad énekelnünk, hiszen akkor
kiderül, hogy a legény – vagy talán
leányka – inkább a szerelmét siratja…
–––
* József Attila
♣ ♣
♣
