Néhány vendég. Idegen.
Kérdés – mit csinálok
ötven évi tanítás után? – Verset
írok, előtte is
megtettem ezt. – Mi a témám? – Bármi
lehet – panel-lakás, fadarab, kenyérhéjak
tálcán. Száraz kenyérhéjak. Nejem, a
Mama
tejbe áztatja a kenyérbelet. Ha van. Száraz
kenyérhéjak. Még jók a fogaim. A
konyhában
rágicsálok. Itt jól elférek, ha magam
vagyok.
A nagyszoba 28 négyzetméteres. Pokrócokból
áradó penetráns szagok. Nem kellene
kimondanom – végül is eredetük
örömteli.
Hétvégeken, két éjszaka itt alszik
három
unokám, néha lányom is. No és a Mama.
Két kinyíló, kétszemélyes
kanapé, és egy
plédet a padlóra is lehet teríteni. Ez a
kamaszkorú fiú helye. Még az arcát is
betakarja a bordó takaróval. Alul
kilógnak vékony, szőrös lábai. Szemmel
méretet veszek – talán van rá téli
cipőm.
A lány ikerunokák szőkék,
szépségesek. Az
egyik Shakespeare-t olvas – Oh, Rómeó ! – a
másik e-mailezik, eszkimó fiú, ukrán
tanárnő a partner. A Mama számolgatja,
rakosgatja az aprópénzeket. Lányom,
peremvárosban, messze lakik, és az unokáknak
is kell az útiköltség, kell hazamenni és a
pesti gimibe. A lányom – ha szóba hoztam
már – két év után most kapott
munkahelyet.
Unokáim apja skizofrén. Már csak
látogatják.
Bocsánat, kedves vendégeim, ha költeményem
unalomra ad okot – se afrikai mélynyomor,
se Kalifornia. Itthoni átlagos. Elismerem.
Fa,
lombkorona, napfény,
utána lebomlás, földnek mélye,
szerencsés esetben szén,
meteorbecsapódás, mi óriás nyomást,
hőt,
látszatra tragédiát hozott –
és
lőn mégis gyémánt,
drágakő ragyogás.
Így rendeltetett.
|