Baranyi Ferenc
legújabb verseskötete ismét a közéleti
költőt idézi az olvasók elé. Ballada a
hunyászkodókról címet viselő
új könyve jelzi a költő
egyéniségét, meg nem alkuvó
világlátását – már ami a
kötet első részében megfogalmazott
költeményeinek gondolatát illeti. Saját
magát inkább „közszolgálati
költőnek” szereti mondani, és valóban, verseit
olvasva érezhető, hogy szolgálni igyekszik a mai zavaros
világ emberét. Jobbító
szándéka kiderül verseinek minden
sorából, amelyek sokszor keményen megfogalmazott
vélemények. Bátran és keményen
szól első versének néhány sora:
„Hiába szólnak újra rám: kuss! / el
nem némíthat félelem.” (Armut macht frei – kb. A
szegénység szabaddá tesz – a szerk.).
Keményen cáfolja Illyés Gyula egykori
mondatát, amely „részleges” becsületre
int az életben maradás érdekében:
„Hiányos becsülettel / ne számíts /
becsülésre”, mert „most becstelenek /
tobzódnak mindenütt.” (Részlegesen se) A Szó, szó, szó c.
szonett figyelmeztet az elhangzott szavak
„értelmére”, melyet a kormány
és a képviselők mondanak, mert „nem azt
közlik, amit jelentenek”. A Kincsnek látszhat c. vers az
újból felmagasztalt egykori „kacat”
feltűnésére figyelmeztet. Mi a teendőjük a
vezetőknek? – kérdi. És ironikusan válaszol:
„Megvezetni kell a tömeget”, hiszen „A
gyávánál nincs jobb alattvaló”. (Fejedelmek figyelmébe) A
villoni balladákat idézi ebben a versében,
amelynek végén így fogalmaz: „Herceg,
tartós csak úgy lehet hatalmad… / ha földbe
döngölöd, kik mást akarnak”.
A kötet címét adó vers a
köpönyegforgatókat ostorozza, mert „Ki
váltva pártol oda-vissza: / két szék
közt pad alá esik”.
Baranyi Ferenc nem kíméli a talpnyalókat, a
szorgalmas „ebeket”. Végső
következtetése ismét keményen szól:
„Ti nem is vagytok / igazán ebek. / Birkáknak
mondanálak / inkább titeket.” (Ebsors) A
keserűség hangja csendül ki a Ne hagyja az Isten c.
költemény utolsó
„kéréséből”: „én
már az Úristent csak arra kérem: / ne hagyja, hogy
megutáljam a népem”. A mai versek
többségéről így ír: „A mai
versek ama része, / mely túlnyomónak
mondható, / nem alkalmas feltüzelésre – / csak
eltüzelésre való.” (Tempora mutantur. – Tempora
mutantur et nos mutamur in illis: Az idők változnak és mi
változunk velük. – A szerk.)
Baranyi Ferenc tagadja, hogy népünket a balsors
üldözi: „Ne ámítsuk magunkat. /
Saját balfácánságunk karma
tép” – így kezdi a Magyarok c. versét,
és felteszi a kérdést: „ezért volt
annyi áldozat? EZÉRT?”
Az Én menjek el c.
versben elmondja, hogy nem hagyhatja el a pilisi dolinákat
(dolina – kisebb-nagyobb, tál alakú
mélyedés a mészkőhegységek
fennsíkjain – a Szerk), a nyáregyházi
akácerdőt, a Vizafogó-part békés
pecásait. „Ezért (is) kell maradnom” –
jelenti ki, és érezzük, hogy őszintén
gondolja, és hogy ismét szívünkből
szól.
Vitriolos tollal ábrázolja a rossz költőt, aki
politikai pályára lépve, alázza
társait. (Megindító?)
Megbocsát az ellene vétkezőknek, mert növelik az
önbecsülését. (Kitüntető) Baranyi Ferenc
vallja, hogy „A dalnak, a dalnak, a dalnak / kell
élnie legtovább”, mert „A világ
szíve / szakad meg, ha a dal / abbamarad.” (Itt maradunk)
A kötetben megtaláljuk a líra hangját is
Baranyi Ferenc emlékező verseiben. Ezek a
költemények szerelemről, itáliai
tájakról, felejthetetlen asszonyokról,
leányokról szólnak. Aztán egy
rezignált, belenyugvó versben már szinte a
búcsúzás hangját is felfedezhetjük,
mert „A mór mehet. / Megtette
kötelességét.” (A mór mehet)
A kötet végén az Isteni pokol c. oratórium
„szólal meg”, amely Dante Pokol c.
canticájának Francescáról és Paolo
Malatestáról szóló
történetét idézi, a tragikus szerelem
meséjét, amely elénk tárja a szerelem
szépségét, a „földi lét legszebb
csodáját”.
A karcsú kötet sokszínűségével,
őszinte és bátor gondolataival vagy lírai
hangjával igaz örömet szerez az olvasóknak,
Baranyi Ferenc híveinek.
(Baranyi Ferenc: Ballada a
hunyászkodókról. Versek.
Új-Könyvbarát Kft., 2015, 72 p.)
♣ ♣
♣