Okaim nem is okok, csak
kifogások,
mert engednem kellene a boldogságnak;
elfeledkezni, hogy mit mondanak mások,
a szavakat, amiket mind-mind hozzám vágnak.
Nem kellene elrejtenem valódi énem,
meg kellene szeretnem a hibáimat;
nem megalázkodnom fiatalon, se vénen,
nem falakat építeni, inkább hidat.
Magammal nem szabadna háborúskodni,
megtalálni a jobb felé vezető utat;
a szégyent, mint egy gyufás skatulyát eldobni,
a szomjúságomra találni egy kutat.
El kellene felejtenem a tettetést,
hogy egyetlen vágyam se’ szégyen, hanem
erény;
hogy akarom a mosolyt és a nevetést,
megállni a helyem, mint egy kőedény.
Magam nem szabadna áruba bocsátanom,
hogy ne nyomjon tovább a legnagyobb átok;
nem feküdni tovább élve a boncasztalon,
hogy magamtól ne válasszon már el árok.
Előbb vagy utóbb vitorlát kell bontanom,
magamat nem kellene máglyára vetni;
a koporsóból magamat ki kellene rontanom,
és a szép szerelemből fegyvert veretni.
Kimászni a szégyen és gyalázat
gödreiből,
szeretni a múltamat és a jelenem;
úgy élni, mint akinek az élet ánizslikőr,
amíg a szégyent rossz falatként lenyelem.
Nem kellene már keresnem indokokat,
mert a végén még megöl a szégyen
és a gyász;
eltörölni arcomról a könny nyomokat,
elhinni: a szerelem testvéreddé aláz.
Azt kellene megtartanom, ami igazán fontos,
a szégyen titkát nem kutatni ostobán;
hozzá a ragaszkodásom ne legyen bolondos,
nem kapkodni a hamis igéje után.
Le kellene intenem a szégyen szavát,
belátni, hogy más választásom nem maradt;
neveddel kellene felvernem az éjszakát,
elhinni, hogy szeretsz a sápadt holdak alatt.