Az emberi lét minősége a test és lélek
harmóniájának függvénye, amelyre a
párkapcsolat különösen nagy hatást
gyakorol.
Ha abból indulunk ki, hogy az életminőséget egy
biztonságérzetet nyújtó
társkapcsolat működése óriási
mértékben képes befolyásolni, közelebb
kerülünk a társas magányt fenntartó
emberek motivációjának
megértéséhez. Nem merjük kimondani, de
tudatunkban a társas magányt az érdekek
érvényesítésének egyik
formájával azonosítjuk. Mi másért
marad együtt két ember, ha már nem működik
közöttük olyan érzelmi kötelék, amely
valamilyen szinten boldoggá tenné őket? Boldogtalan
egyedül is lehet bárki, vagy keresheti másnál
a boldogságot, nem szükséges egy érzelmileg
közömbös társ közelsége. Ennek
ellenére a társas magány, mint ingerhiányos
kötődési forma, gyakorlatilag az emberiséggel
egyidős. Még ma is létezik olyan vallási
közösség, ahol a testi kapcsolat
kizárólag a gyermeknemzésre
korlátozódik. A házasság mint
gazdasági közösség funkcionálhat egy
életen át. Ennek ismeretében kötnek
házasságot, tehát eleve elfogadottnak tekintik a
házasság szükségszerűségét mint
önként vállalt kötöttségi
formát, akár érzelmi kötődés
hiányában is.
Felmerül a kérdés, a társas magányban
élők a látszat fenntartásával
lényegesen előnyösebb helyzetbe kerülnek-e, mintha
képesek lennének megszüntetni a gyakran emberhez
méltatlan helyzetet. Anyagilag mindenképpen kedvezőbb, ha
a közös vagyont nem kell felosztani, sőt, két
jövedelemből akár gyarapítani is lehet. Nem
utolsó szempont az sem, hogy a nők megtarthatják a
házassággal elért társadalmi
pozíciójukat, ha azzal előnyösebb helyzetbe
kerültek.
Fiatal korban egyértelműen a gyerekre/gyerekekre hivatkozva
állandósul az egy fedél alatt, de gyakorlatilag
magányosan élők kapcsolata. A társas magány
hosszú időn keresztül tartó
elviselésére képes emberek többsége
saját boldogságát abban látja kiteljesedni,
ha családját biztonságban érzi. Ennek sok
esetben jelentős előnye, de hosszú távon komoly
hátránya mutatkozik. Elsősorban a társas
magányban élő szülők gyerekeinek érzelmi
fejlődésében komoly zavart okoz. A gyerekek minden
apró jelre fogékonyak. Látják
szüleiket a napi gondok megoldásával küzdeni,
de nem látják azt az érzelmi
összetartozást, amely később a saját
párkapcsolatukhoz, egyszerű pozitív érzelmeken
túli, valódi szerelmi kötelékhez
navigálná őket.
Később, ha a gyerekek felnőnek, a házastársak
között létrejön egy ki nem mondott, de tudat
alatt raktározott biztonságérzet, amelyet a
társak, a közös problémák
megoldásának aktív
részvételével rögzítettek. Ez
hosszú időre képes konzerválni a társas
magánynak azt a formáját, ahol valamilyen szinten
működik az összetartozás érzése, de a
boldogság nagy ívben elkerüli az egymás
mellett élőket.
Többségük elfogadja a fizikai egymás mellett
élés állapotát, mindaddig, amíg
valamilyen jelentősebb esemény az öntudatát fel nem
ébreszti. Legtöbb esetben ezzel már olyan
mértékben elkésnek, hogy gyakorlatilag
kevés lehetőség marad a változtatásra, s
gyakran előfordul, hogy nem is kívánják a
hosszú idő alatt megszokott életformát feladni.
Akár kényelmi szempont, akár önbizalom
hiánya képes elfojtani a helyzet
felismerésére vonatkozó
megnyilvánulások elleni lázadást. Ennek
következménye, hogy nem beszélnek a kihűlt, vagy
sohasem volt megfelelő hőfokú érzelmekről, inkább
valamilyen pótcselekvéssel kompenzálják a
hiányérzetet.
Vannak azonban, akik a maguk módján kifejezik a
szeretetéhség kínzó
érzését. Leggyorsabban a virtuális
világ társasági portáljain
bizonyítható, hogy a társas magányban
élők magányosabbak, mint az
egyedülálló személyek. Az
egyedülállók szabadabban mozoghatnak, közelebb
kerülhetnek a családjukhoz, rokonsághoz,
kapcsolódhatnak baráti társaságokhoz,
amíg a társas magányban élőknél
gyakran előfordul, hogy társukat megfosztva ezektől a
lehetőségektől, gyakorlatilag béklyóban
tartják egymást.
A virtuális világban a házasságban
élők társat, párkapcsolatot keresnek,
válási szándék nélkül. Gyakran
előfordul, hogy nem kizárólag a testi kapcsolat
dominál, elég csupán egy virtuális lelki
társtól kapott kedves szó, egy gesztus
értékű dicséret, a napi gondok,
problémák meghallgatása, amely segíti az
érzelmileg közömbös házastárs
jelenlétének elviselését.
Korábban is működtek a társas magány
elviselésének enyhítésére
megoldások, de valamivel diszkrétebb formában,
mint ma. Munkahelyi, baráti társasági,
tágabb rokonsági körben megtalálták a
módját, hogy lepel fedje a nyilvánosság
elől szerelmük, vagy éppen csak időnkénti
szeretetéhségük csillapítására
alkalmas kapcsolatok sejthető történéseit. Az ilyen
típusú, házasságon kívüli
kapcsolatok létezése nem illett bele a társadalom
által elvárt erkölcsi normákba. Talán
ezért kavart óriási vihart Miskolczi Miklós
1980-as évek elején írt „Színlelni
boldog szeretőt” című könyve. Lerántotta a
leplet olyan kapcsolatokról, amelyekből köztiszteletben
álló személyek is magukra ismerhettek.
Jelenleg minden második házasság
válással végződik. Ha összehasonlítjuk
a XX. század második felében rögzített
válási statisztikával, döbbenetes az
eltérés. Az elmúlt században a
válás gyakorlatilag törvényileg
szabályozott, komoly procedúrával
járó küzdelem volt. Egyszerű emberek
számára anyagilag, jogilag olyan terhet jelentett,
amelyet kevesen mertünk vállalni.
Következménye, hogy abban az időben, egyéb
lehetőség hiányában, a társas magány
természetes jelenségként működött.
A múlt században társas magányban
élő szülők gyerekei, a mostani
középgeneráció (ritka kivétellel)
már nem fogadják el a társas magányt mint
kapcsolati formát. Inkább nem kötnek
házasságot, vagy ha igen, akkor is csak addig maradnak
együtt, ameddig nem irritáló számukra a
társsal kötelékben élni. A szabadabb
párkapcsolatban élő generáció
életmódjának következménye
évtizedek múlva válik majd
értékelhetővé, a most felnövő
generáció érzelmi fejlettsége által.
♣ ♣
♣
