Vártuk a téli ünnepeket. Gyermekkorunkban
különös varázsa volt a Karácsonynak, az
Újévnek, a Háromkirályoknak. Vártuk,
mi, a 7–8 éves gyerekek: a Kertai Tibi, a Halász
Feri, a Turcsics Jancsi, a Turcsics Jóska, a
Pénzár Jóska, a siketnéma Nagy Jancsi
és jómagam.
Karácsony előtti napokban szinte
varázsütésre megindult a havazás, és
Isten egéből kövér pelyhekben hullt a hó.
Amerre a szem ellátott, fehérség vakított.
A csend, a tisztaság és az áhítat
födte be a tájat. Ez a tisztaság és a boldog
várakozás bizsergett az emberi szívekben is.
Karácsony napján elállt a
hóesés. A bélavári határt vastag
hótakaró borította, téli
álmát aludta a vetés. A fák és
bokrok fehér, ünnepi díszben álltak. A
házak zsúpfedeleit, tetőcserepeit arasznyi vastag
hólepel takarta. Az emberek mocorogni kezdtek, és sercegő
hangú falapáttal vágtak utat a
hótakaróban. Prüszkölő lovak ezüstös
füstöt lehelve fejbólogatva húzták a
hatalmas faszánkókat. A szánkókon
kucsmás, bundás parasztemberek és
hárászkendős parasztasszonyok toporogtak...
Eljött a Szenteste. A falu csöndjét
durrantók hangja verte föl. A durrantó nem volt
más, mint a jó öreg pincekulcs. A
kulcstollnál levő lyukba beleszeltük a gyufa
foszforát. Egy madzagot a kulcs fejéhez
kötöttünk, a madzag másik végére
pedig vasszeget erősítettünk, amelyet pedig a foszforral
megtömött kulcslyukba illesztettünk. A madzagot a
kezünkbe vettük, így az egész egy kengyelszerű
alakzatot vett fel. A kulcslyukba rögzített szög
fejét erősen egy kútkávához vágtuk,
és az akkorát durrant, hogy a halottak is felrezzentek a
temetőben. A kút visszhangozta a dübörgést.
Persze jobb híján megtette a durrantáshoz egy
betonoszlop is. A hatás így sem maradt el. A
durrantóhoz jó volt a kisebb kulcs is, igaz, kisebb volt
a hangja, és nem volt olyan hosszú életű. Sok
verést kaptunk mindezekért, mivel a foszfor
egy-két durrantás után tönkretette az
otthonról elcsent szekrény- és
sublótkulcsokat. A durrantásnál a kulcs lyukas
feje szétnyílt, mint a bazsarózsa…
Szóval durrantók hangjától
kísérve beköszöntött a Szenteste. Mi
párosával – olykor hárman –
elindultunk énekelni. Eleinte a Turcsics Jóskával,
Pénzár Jóskával, Halász Ferivel
mentem párban. Később – több éven
keresztül – a siketnéma Nagy Jancsival, aki
dörmögve, küszködve, csillogó szemmel
énekelte a szent énekeket. Sajnálták őt
és dicsértek engem, hogy a legnemesebbet cselekedtem: egy
szerencsétlen sorsú embertársamnak,
barátomnak adtam meg a sikerélményt, az
éneklés lehetőségének és a
pénzkeresetnek az örömét.
Ahogy házról-házra haladtunk, sok mindent
láttunk. Gazdagon díszített, plafonig érő
fenyőfákat a hatalmas toalettükör mellett,
szegényes kis karácsonyfákat a konyhaasztalon.
Színes krepp-papírba csavart lábasokban
fenyőfacsemetéket, vagy a plafonra akasztott,
összekötött fenyőfaágakat, amelyeken aranyozott
és ezüstözött diók,
sütemények, sárga és piros almák
csüngtek alá. Ki miként élt, boldogult, olyan
fenyőfát állított.
A karácsonyi és a többi
éneklésnek íratlan szabálya volt. Ha
túl korán mentél, akkor nem mindenütt
fogadott a ház gazdája, és kevés
pénzt kaptál. Ha pedig túl későn
indultál, akkor már mások megelőztek, és
ezért volt kevés az összegyűjtött
pénzed. Amint baktattunk a hóban és sorra
vettük a házakat, akkor is sokat tapasztaltunk…
Először is: miként jutunk be az udvarba? Ahol kutya
volt, ott torkaszakadtából kiabáltunk az
utcáról: „Szabad énekelni?!” Ekkor, ha
meghallották, vagy meg akarták hallani a
kiáltozást, kijöttek az udvarra. A kutyát
beengedték a szobába, és
énekelhettünk. Ha többszöri
kiáltozás után sem jöttek ki, akkor tudtuk,
hogy a kutyát nem véletlenül hagyták
szabadon. Vagy nem volt pénzük, vagy
túlságosan is sok. Hamar megtanultuk, ki fogad
bennünket szívesen és milyen ember, így
aztán Újévkor meg Vízkeresztkor és a
továbbiakban soha nem próbálkoztunk olyan
házaknál, ahol először is kudarc ért
bennünket.
Tapasztalásainkat másodsorban pedig akkor
szereztük, amikor eljutottunk a ház ajtajához. Ekkor
ismét kiáltottunk: „Szabad énekelni?!”
A válasz megint más és más volt. A
„Már voltak!” azt jelentette: vagy már voltak
énekelni mások, vagy nincs pénzük, vagy
sajnálják tőlünk az aprópénzt.
Ismét megtanultuk, hogy hova menjünk, és hova ne.
Amikor elkövetkezett a várva-várt:
„Szabad!”, akkor angyalian tiszta hangon elkezdtünk
énekelni Karácsonykor: „Krisztus Jézus
született, örvendezzünk. Neki öröm
éneket zengedezzünk.” Általában kint az
ajtó előtt énekeltünk a pitvarban, a tornácon
vagy a gangban. Aki meg kérte, annak bent a szobában.
Mindig „Dicsértessék a Jézus
Krisztus!” köszöntéssel fejeztük be az
éneklést. „Mindörökké!
Ámen” volt a válasz. Ekkor kaptunk 10, 20, 50
fillért, 1, 2, 5 vagy 10 forintot. Egy-két alkalommal
adtak 10 forintot. Ez egy főnyereménnyel is felért.
Többségében fejenként 50 fillért
és 1 forintot adtak. Volt, ahol almát,
körtét, aszalt szilvát vagy szaloncukrot
kaptunk…
Este 9 órakor befejeztük az éneklést,
és összeszámoltuk a közös keresetet.
Zsebeinkből az asztalra raktuk az összes pénzt és
kupacokba raktuk, akár a régi bankárok. Mikor
tudtuk, hogy mennyi a bevétel, azt két egyenlő
részre osztottuk. 100–150 forint jutott fejenként.
Ez nem kis összeg volt az 1950-es évek végén,
az 1960-as évek elején. Ugyanígy mentünk
Újévkor, amikor az „Ó, szép
Jézust” énekeltük, vagy Vízkeresztkor a
„Háromkirályok napján” kezdetű
szenténekeket kántáltuk…
Talán 14–15 évesek lehettünk, amikor
befejeztük az éneklést. Átadtuk a terepet a
fiatalabbaknak, tapasztalják ki ők is az emberek
tulajdonságait éneklő útjuk során. A
téli nagy ünnepek eljövetelekor meghatódva
gondoltunk a 7–8 év alatt összegyűjtött
emlékeinkre.
Melegség töltötte el szívünket,
amikor láttuk, hogy a kis gyerkőcök miként
törtetnek előre a hóban. S ahogy
házról-házra jártak, messzezengett tiszta
hangú kérdésük-kiáltásuk:
„Szabad énekelni?!”
♣ ♣
♣
