Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

Benke Mária

Társas magány…

Érdekes elgondolkodni azon, hogy mikor vagyunk igazán egyedül, s mikor vagyunk társas kapcsolatban szintén „egyedül”. Ha párkapcsolatban, esetleg családban élünk, akkor ugye nem lehetnénk magányosak?

Valóban nem?

Sajnos egy társsal az oldalunkon, esetleg családban is lehetünk nagyon egyedül, magányosak…

Elmesélek egy esetet a sok közül, amit egy kedves ismerősömtől hallottam, s nagyon elgondolkodtatott. A szóban forgó hölggyel gyermeke, férje, s édesanyja is vele él, tehát a szó valódi értelmében nem magányos. Gondoskodik a család szükségleteiről, mindenre figyel, összetartja a családot, olyan, mint a kovász…

Az ominózus esetben „hősünk” hétvégén már minden háztartási munkát elvégzett, bevásárolt, főzött, mosott, takarított, pedig a család minden tagja otthon volt… A finom ebéd után ki-ki elvonult a kedvenc szórakozása, pihenése céljából. Ismerősöm látta, hogy Édesanyja elment a szobájába egy operett műsrt nézni, jó hangosan, sajnos kicsit már nagyot hallott. Kedvesen betakargatta, megpuszilta, és jó kikapcsolódást kívánt neki.

Majd megérkezett a fia barátnője, ők bementek a fia szobájába, és éktelen hangerővel hallgattak valami rockzenét, közben nagy nevetések hallatszottak a szobájuk felől. A hölgy mosolyogva nyugtázta, hogy jaj, de jó, legalább itthon vannak, szórakoznak, és nem érheti őket semmi baj…

A férj átment a harmadik szobába meccset nézni, szintén jó hangosan, mert a meccs csak akkor élvezhető, ha a szurkoló táborának a moraja is hallatszik, ez adja meg a varázsát-hangulatát, így őt is magával ragadja a képernyő előtt a szurkolás élménye…

Hősünk, miután elmosogatott, rendet tett az ebédlőben, a konyhában, majd az előszobában, már nagyon elfáradt, hiszen hajnal óta meg sem állt…

Szeretett volna kicsit pihenni, de rá kellett jönnie, hogy nincs hol, ugyanis a lakásban három szoba volt, ahol négyen jól szórakoztak, kikapcsolódtak, ebéd után sziesztáztak. A fáradtság elkeseredetté és nagyon magányossá tette, az még csak fokozta rossz hangulatát, hogy minden szoba felől más és más hangok nagy hangerővel találkoztak az előszobában… Tanácstalanul tépelődött, hogy mit tegyen? Nagyon fáradt, lelkileg összetört állapotban volt, de a pihenés lehetőségét sem vélte felfedezni, hogy hol és hogyan kapcsolódhatna ki ő, aki az egész napját végigdolgozta… Elszomorította, hogy a családjában senkinek sem jutott eszébe, hogy neki is hétvége van, fáradt lehet, – talán – szeretne pihenni? Már késő őszi hűvös, szeles idő volt kinn, de azért kiment a kertbe, és azon gondolkodott, hogy mindegy hová, csak el innen…

Felvette a kabátját, sálát, és céltalanul elindult.

Nem szólt, hogy elmegy, hiszen érezte, hogy nem hiányzik otthon senkinek. Ez eléggé elkeserítette, szomorúan rótta az útját az utcán.

Már jó sokat ment, csak vitte előre a lába, hogy hová s minek, ez a kérdés nem foglalkoztatta, pusztán azon gondolkodott, hogy milyen jó, hogy van családja, nincs egyedül, s mégis? – hogy mennyire magányos, arra most döbbent rá.

Nem lehet a család minden tagja ennyire önző, hogy nem kérdezi meg, hogy ő mit szeretne, ő, aki mindent megteremt nekik… Ja, vagy az természetes?

Ez a dolga a munkába járás mellett, hogy gondoskodjon a családjáról.

Azon elmélkedett, hogy mikor volt az életében olyan helyzet, hogy a családja kereste volna a kedvét? Hogy felajánlották volna, hogy ezt, vagy azt megcsinálják helyette, segítenek, vagy esetleg együtt menjenek el kirándulni, oda, ahová szeretne menni, kikapcsolódni?

Az emlékeiben kutatott, hogy volt-e ilyen az életében.

Sajnos arra jutott, hogy nem. Az, hogy fáradt, észre sem vették, s mit szeretne pihenésül, kikapcsolódásul, az senkit sem érdekelt, szörnyen egyedül érezte magát. Órákig ment a céltalan sétáján, mikor feleszmélt, hogy észrevétlenül besötétedett. Hirtelen, mint aki álmából ébred, felocsúdott, s nézte, hol is jár, s elindult hazafelé… A fáradtságát már nem érezte, mint egy robot, csak ment előre, üres volt a feje, gondolattalan.

Elfásult az évek alatt, a családja önzése bántotta, de már azzal sem törődött, megállapította, hogy társas magányban él otthon.

Majd hirtelen beléhasított a kérdés:

– Rosszul vezettem be az életemet? Talán én vagyok az oka, hogy ennyire magányosnak érzem magam, pedig van társam, családom is…

A kérdésre nem várt választ, mert nem is volt kitől, csak azon agyalt, hogy ha a házasságuk hajnalán, amikor még csak ketten voltak másként viselkedett volna, most nem lenne ennyire magányos? Egymást érték a fejében a kérdések, miket soha sem tett fel még talán magának sem…

Később már ott volt a gyermeke és kiteljesedett az élet, a csöppségről gondoskodott, becézte, örömét lelte az anyaságban, majd a gyerek felcseperedett, s már nem lehetett babusgatni… Saját életet kezdett, voltak barátai, barátnői, és önállósodott. A tanulás, munka, háztartás, család annyira lekötötte, hogy a barátnők is elmaradtak mellőle, mert ő soha sem ért rá, ha hívták, programot szerveztek, a családja volt mindig az első.

Közben szegény Édesapja elment, és a mamája hozzájuk költözött. Édesanyjának minden gondolatát leste, hogy enyhítse magányát, fél évszázados házasság után maradt szegény egyedül. Mama elfogadta, sőt kicsit ki is használta ezt a helyzetet, hiszen a gyermeknek az a kötelessége, hogy a szülőről gondoskodjon, szerető figyelemmel halmozza el…

Azon elmélkedett, hogy minden csak úgy történik vele, sodródik az árral és teszi a dolgát, soha sem gondolkodott azon, hogy nagyon egyedül van, vagyis társas magányban él…

Hazaért, s az előszobában a kabátjával bíbelődött, mikor nyíltak az ajtók, és előkerültek a családtagok. Férje megkérdezte, hogy mikor vacsoráznak, mert éhes, a fia kérdően nézett, és azt kérdezte, hogy megy valahová?

Rádöbbent, hogy észre sem vették, hogy órákig nem volt otthon, nem hiányzott senkinek. Csak amikor éhesek, vagy valamire szükségük volt, akkor keresték volna, hogy hol van…

Elkeseredésében legszívesebben ordítani akart, de nem tette…

Zokszó nélkül készítette a vacsorát, amit a Mamája kért, hogy tálcán vigye be neki, mert egy filmet nézett éppen…

Elgondolkodott, hogy akar-e továbbra is rabszolgája lenni a családnak, a társas magányban még jobban egyedül érezte magát, mintha nem lett volna senkije…

Sokat tépelődött.

Másnap, mikor kicsit pihentebb volt, már nem látta ilyen sötétnek az életét.

Sokszor feltette magának a kérdést, hogy élete delén, így ötven körül változtasson-e, vagy tegye azt, amit eddig, hiszen az anyja, nagyanyja is hasonlóképpen élt…

Vajon megjön-e a bátorsága a társas magányából kitörni, és új életet kezdeni?


♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©