Érdekes elgondolkodni azon, hogy mikor vagyunk
igazán egyedül, s mikor vagyunk társas kapcsolatban
szintén „egyedül”. Ha párkapcsolatban,
esetleg családban élünk, akkor ugye nem
lehetnénk magányosak?
Valóban nem?
Sajnos egy társsal az oldalunkon, esetleg családban
is lehetünk nagyon egyedül, magányosak…
Elmesélek egy esetet a sok közül, amit egy kedves
ismerősömtől hallottam, s nagyon elgondolkodtatott. A
szóban forgó hölggyel gyermeke, férje, s
édesanyja is vele él, tehát a szó
valódi értelmében nem magányos. Gondoskodik
a család szükségleteiről, mindenre figyel,
összetartja a családot, olyan, mint a kovász…
Az ominózus esetben „hősünk”
hétvégén már minden
háztartási munkát elvégzett,
bevásárolt, főzött, mosott, takarított, pedig
a család minden tagja otthon volt… A finom ebéd
után ki-ki elvonult a kedvenc szórakozása,
pihenése céljából. Ismerősöm
látta, hogy Édesanyja elment a szobájába
egy operett műsrt nézni, jó hangosan, sajnos kicsit
már nagyot hallott. Kedvesen betakargatta, megpuszilta,
és jó kikapcsolódást kívánt
neki.
Majd megérkezett a fia barátnője, ők bementek a fia
szobájába, és éktelen hangerővel hallgattak
valami rockzenét, közben nagy nevetések
hallatszottak a szobájuk felől. A hölgy mosolyogva
nyugtázta, hogy jaj, de jó, legalább itthon
vannak, szórakoznak, és nem érheti őket semmi
baj…
A férj átment a harmadik szobába meccset
nézni, szintén jó hangosan, mert a meccs csak
akkor élvezhető, ha a szurkoló táborának a
moraja is hallatszik, ez adja meg a
varázsát-hangulatát, így őt is
magával ragadja a képernyő előtt a szurkolás
élménye…
Hősünk, miután elmosogatott, rendet tett az
ebédlőben, a konyhában, majd az előszobában,
már nagyon elfáradt, hiszen hajnal óta meg sem
állt…
Szeretett volna kicsit pihenni, de rá kellett jönnie,
hogy nincs hol, ugyanis a lakásban három szoba volt, ahol
négyen jól szórakoztak, kikapcsolódtak,
ebéd után sziesztáztak. A fáradtság
elkeseredetté és nagyon magányossá tette,
az még csak fokozta rossz hangulatát, hogy minden szoba
felől más és más hangok nagy hangerővel
találkoztak az előszobában… Tanácstalanul
tépelődött, hogy mit tegyen? Nagyon fáradt, lelkileg
összetört állapotban volt, de a pihenés
lehetőségét sem vélte felfedezni, hogy hol
és hogyan kapcsolódhatna ki ő, aki az egész
napját végigdolgozta… Elszomorította, hogy
a családjában senkinek sem jutott eszébe, hogy
neki is hétvége van, fáradt lehet, –
talán – szeretne pihenni? Már késő őszi
hűvös, szeles idő volt kinn, de azért kiment a kertbe,
és azon gondolkodott, hogy mindegy hová, csak el
innen…
Felvette a kabátját, sálát, és
céltalanul elindult.
Nem szólt, hogy elmegy, hiszen érezte, hogy nem
hiányzik otthon senkinek. Ez eléggé
elkeserítette, szomorúan rótta az
útját az utcán.
Már jó sokat ment, csak vitte előre a lába,
hogy hová s minek, ez a kérdés nem foglalkoztatta,
pusztán azon gondolkodott, hogy milyen jó, hogy van
családja, nincs egyedül, s mégis? – hogy
mennyire magányos, arra most döbbent rá.
Nem lehet a család minden tagja ennyire önző, hogy nem
kérdezi meg, hogy ő mit szeretne, ő, aki mindent megteremt
nekik… Ja, vagy az természetes?
Ez a dolga a munkába járás mellett, hogy
gondoskodjon a családjáról.
Azon elmélkedett, hogy mikor volt az életében
olyan helyzet, hogy a családja kereste volna a kedvét?
Hogy felajánlották volna, hogy ezt, vagy azt
megcsinálják helyette, segítenek, vagy esetleg
együtt menjenek el kirándulni, oda, ahová szeretne
menni, kikapcsolódni?
Az emlékeiben kutatott, hogy volt-e ilyen az
életében.
Sajnos arra jutott, hogy nem. Az, hogy fáradt, észre
sem vették, s mit szeretne pihenésül,
kikapcsolódásul, az senkit sem érdekelt,
szörnyen egyedül érezte magát.
Órákig ment a céltalan
sétáján, mikor feleszmélt, hogy
észrevétlenül besötétedett. Hirtelen,
mint aki álmából ébred, felocsúdott,
s nézte, hol is jár, s elindult hazafelé… A
fáradtságát már nem érezte, mint egy
robot, csak ment előre, üres volt a feje, gondolattalan.
Elfásult az évek alatt, a családja
önzése bántotta, de már azzal sem
törődött, megállapította, hogy társas
magányban él otthon.
Majd hirtelen beléhasított a kérdés:
– Rosszul vezettem be az életemet? Talán
én vagyok az oka, hogy ennyire magányosnak érzem
magam, pedig van társam, családom is…
A kérdésre nem várt választ, mert nem
is volt kitől, csak azon agyalt, hogy ha a házasságuk
hajnalán, amikor még csak ketten voltak
másként viselkedett volna, most nem lenne ennyire
magányos? Egymást érték a fejében a
kérdések, miket soha sem tett fel még talán
magának sem…
Később már ott volt a gyermeke és
kiteljesedett az élet, a csöppségről gondoskodott,
becézte, örömét lelte az anyaságban,
majd a gyerek felcseperedett, s már nem lehetett
babusgatni… Saját életet kezdett, voltak
barátai, barátnői, és
önállósodott. A tanulás, munka,
háztartás, család annyira lekötötte,
hogy a barátnők is elmaradtak mellőle, mert ő soha sem
ért rá, ha hívták, programot szerveztek, a
családja volt mindig az első.
Közben szegény Édesapja elment, és a
mamája hozzájuk költözött.
Édesanyjának minden gondolatát leste, hogy
enyhítse magányát, fél
évszázados házasság után maradt
szegény egyedül. Mama elfogadta, sőt kicsit ki is
használta ezt a helyzetet, hiszen a gyermeknek az a
kötelessége, hogy a szülőről gondoskodjon, szerető
figyelemmel halmozza el…
Azon elmélkedett, hogy minden csak úgy
történik vele, sodródik az árral és
teszi a dolgát, soha sem gondolkodott azon, hogy nagyon
egyedül van, vagyis társas magányban
él…
Hazaért, s az előszobában a kabátjával
bíbelődött, mikor nyíltak az ajtók, és
előkerültek a családtagok. Férje megkérdezte,
hogy mikor vacsoráznak, mert éhes, a fia kérdően
nézett, és azt kérdezte, hogy megy
valahová?
Rádöbbent, hogy észre sem vették, hogy
órákig nem volt otthon, nem hiányzott senkinek.
Csak amikor éhesek, vagy valamire szükségük
volt, akkor keresték volna, hogy hol van…
Elkeseredésében legszívesebben
ordítani akart, de nem tette…
Zokszó nélkül készítette a
vacsorát, amit a Mamája kért, hogy
tálcán vigye be neki, mert egy filmet nézett
éppen…
Elgondolkodott, hogy akar-e továbbra is rabszolgája
lenni a családnak, a társas magányban még
jobban egyedül érezte magát, mintha nem lett volna
senkije…
Sokat tépelődött.
Másnap, mikor kicsit pihentebb volt, már nem
látta ilyen sötétnek az életét.
Sokszor feltette magának a kérdést, hogy
élete delén, így ötven körül
változtasson-e, vagy tegye azt, amit eddig, hiszen az anyja,
nagyanyja is hasonlóképpen élt…
Vajon megjön-e a bátorsága a társas
magányából kitörni, és új
életet kezdeni?
♣ ♣
♣