"Így, hetven felé"
VERS
Varga M. Ágnes
HIÁNYZOL
Hozzád
gömbölyödne lelkem –
mint könnycsepp szememhez.
Bújnék ölelés hangjához,
hajad kacagásához hajolnék,
s ringnék rajta, ahogy reggel
súgására madárdal, ha hívnál,
és mosolyt virítna lelkem,
felkelő fényűt, örököt.
És illatodból innék
végtelen szomjazón.
Szádba kapaszkodnék,
bár tudom is, szeretsz,
azért függnék még,
mint felhőből eső, szakadón.
S ráncaidba fésülnék
néhány évnyi tavaszt,
tán esküvőst, unokást,
szemeid köré ragyogást,
de csak a napot hagytad
itt nekem – mindig magam boldogulóst,
nélküled.
Újra a fák rügyébe
zuhan a tél,
kipattant élet integet
márciusi zöld azóta
halványabb színében,
mióta egy lehetsz nekem –
magzati képem csillagfényű oltára.
S szenderednék, mint árnyék
levélke fonákán
zuhogó napfényben,
úgy hozzád bújnék,
ahogy szélhez levegő,
és dalhoz ének,
mint könnyhöz a só…
Mert hiányzol. |
|
|
|
