Legegyszerűbb, ha röviden kijelentem: szeretem
Téglás-Hajós Éva írásait! Ezt
már az első kötete után
megállapítottam, s attól kezdve mai napig keresem
és élvezettel olvasom a verseit. Úgy
látszik, a költői szimpátia kölcsönös
volt, mert másfél évtizeddel ezelőtti
megismerkedésünk után elismertük, hogy van
bennünk valami testvéri hasonlóság verseink
mondandójában. (És a gondolati
testvériség minőségileg gyakran
felülmúlja a vérszerintit.)
A Rózsák
és tövisek immár a hetedik kötet, amely
számarányával is jelzi, hogy sok minden
történt Éva életében, amiről
érdemes volt versben, vagy prózában
megemlékeznie. Az idő és az élet
múlásával hangja nem lett halkabb, inkább
célirányos és határozott. Ebben a
szörnyű világban szükségszerűen
funkciója szerint alakult nyelvezete is: szűkszavú,
pontos, világos, érthető. Mint aki szürke,
nehéz tématömböket farag kemény
vésőcsapásokkal, s így az
egymásutánra rendezett, imponáló
vers-együttese az olvasót sok mindenre
ráébreszti. Úgy érezzük, hogy
munkáját mégis derűsen végzi, szellemi
piramist emel élete történéseiből, melytől
nem tagadja meg a komoly nagyvonalúságot sem.
Lírája néhol drámaira fordul, mely
már a történelmet, a „kizökkent
időt” idézi.
Verseit, prózáit olvasva határozott
érzésem van: Téglás-Hajós Éva
nem költőnő, hanem költőember. Nyelvezetének erőteljes
töltése van, ami köszönő viszonyban sincs az
ún. női líra habos, rózsaszín
világával. Fényt derít a
gyengeségekre, azokra a sötét foltokra, ahol az
egész világ szorul segítségre, s amit az
emberek nagy része nem tud, vagy nem akar felismerni.
Így ír a Lépcsők
c. versében: „Állok
a Sors kopott grádicsán, / mögöttem nyolc
évtized kövei, / agyamban háborús rettenet,
hullák, / robbanó bombák félelme
zokogják: / – Ember! Vigyázz!…”
Állandó, visszatérő témája a
természet csodája, dicsérete. Hosz-szan tud
gyönyörködni egy fa szépségében,
kertjük virágaiban s mindenben, amiben az élet
teljességét látja. Borzongató az erdő
hideg, csipkés gyönyörűsége a zúzmara
horgolta terítő alatt. Verseiben susognak a fák, mintha a
sötétség selymét simogatná valaki,
ahogy fésüli őket a nyargaló szél. Jellemző,
hogy mindenben és mindennek a belső világát
ragadja meg. Ezt rajzolja finom vonásokkal az Agárdi mólón
c. finom lírájú versében: „…A parti kövek
közt / szélfútta csöpp virág… /
Köröttem csönd, / víz, tér, / felettem
futó felhő, / ragyogó fény vitáznak /
létük jogáról / az ősz hajú
nyárban…”
Poétikájában a kompozíciós
elrendezés is meghatározó. A jelzőkkel
óvatosan bánik, szívesebben választ
ritkábban használt, találó szavakat az
események jellemzésére. Mégis
közvetlen marad, baráti a hang, amivel az olvasót
megszólítja. Verseiben gyakran ütközik a
morál a közöny-nyel, mert látja, hogy
napjainkban egyre inkább az emberek arcán ott marad a
szenvedés, a félelem, a gyűlölet
barázdája. És ezért szólnia kell,
belekiabálni a versekbe, hátha meghallják az
olvasók.
Ugyanakkor felértékelődnek írásaiban a
múló élet apró örömei:
távoli nevetés mélyen a szívben, és
az emberek, akik valahol halkan járnak a ködben, és
csendesen szólnak hozzá az idő szárnyai
alól. Őket halljuk ki a sorok közül, akiket szeret,
akiket félt, akikkel számára a legnagyobb
öröm együtt tölteni az időt. Leginkább a
kertjük padján, vagy a teraszuk asztala mellett.
Szeretem Téglás-Hajós Éva verseit.
Nemcsak kortársi mivoltunk, egybecsengő
értékrendünk, az emberi tisztesség
iránti elkötelezettségünk miatt, hanem a
felelősségérzet is összeköt vele, amely
átitatja gondolatvilágát és mindennapjait.
Mintha azt mondaná szerény mosollyal a
szájsarkában: hátha rajtam is múlik, milyen
lesz a múlt? Végezetül egy idézet a Vallomásom c. versből: „…Gyökereinkkel
kapaszkodunk / a múltba, s erős ágkarokkal, mai
rohanó, vad, / kurta jelenünkbe…”
♣ ♣
♣
