Az őszi köd kőként nehezedik rám.
Súlya fojtogat, a köhögés görcsbe
ránt.
A megnyúlt árnyak tétován
követnek.
A kopasz ágak szoborrá dermedtek.
A múltba fordulok, az emlékek
átmelegítenek.
Amire régen vágytam, megvalósult.
Már nincsenek nagy álmok, apró
örömök éltetnek:
Kutyám örömtánca a póráz
láttán, az esti séták magányos
baktatásai. Várakozás, jöttök-e
fiúk, és mikor jöttök. Aggódva
számolni a perceket, mikor árnyékolja be a
szobát két széles váll, pipiskedve
felnyúlni, játékosan megcibálni a
göndörödő szakállt. Óvatosan bánni
a szóval, nehogy megsértse a lányt.
Magvanként hinteni az emlékeket, hátha
szárba kap, és megörződik a szó.
Mi marad még?
Nem kell a sír.
Amíg Ti vagytok, nem múlok el nyomtalanul.
–––
*Non omnis moriar: Nem
múlok el nyomtalanul (nem halok meg egsézen) –
Horatius
♣ ♣
♣
