Hamvas hályogtól homályosult hitünkkel
kapaszkodunk létbe, nemlétbe…
Teremtünk magunknak istent,
örök éltet, s mint barom-birkákat
terelgetnek – nem kies – legelőkre.
Hiszékeny naivsággal száll az ima –
fohász az „égre”, s visszaverődik,
széttöredezve arcunkat verve.
Templomok szúvas padjai tovább kopnak,
kétségbeesett sóhaj-énekek
vonaglanak könyörgőn.
Fogódzókat keresünk a HIT ingatag létráján,
de hamisított hitünk, vagy hitetlenségünk,
vagy a harsány hazugság-métely
visszaránt a földre.

Kiben hihet, miben hihet e modern kor
embere a földön, ha már ide született?
S mi végre?
Rágja kételyek férge!
Hervatag haldokló hitünk
belehalkul az éjszakába,
de nappal még felsajog újra…

S élünk fénytől elvakult szemmel
vakon, hiszékeny hittel áltatva magunk,
vigaszos virradatra várva.