Te már tudod, milyen az odaát,
Hamar elérted a fény honát,
Nem hullik könnyem, ám szívem sajog,
Elmentél, lényed bánatot hagyott.
Ahogy fut a felhő a napfény után,
Szalad a gondolat egy csillag nyomán,
Sír a madár itt és szökik a fény,
Szomorú titokban jössz felém…
Mintha mondani akarnál valamit,
Sajgó szívemmel nem értem szavaid,
Elolvasom újra az IGÉS lapot,
Amely most és akkor is erőt adott.
Kereslek, kutatlak égi utakon,
Fölsajogva fáj a hír, messze vagy nagyon,
De vagy és élsz emléket idéz a
fájdalom,
Egy égi kéz, egy égi telefon…
Körötted a madarak mindig énekeltek,
Ahol megjelentél, sugárzott a lényed,
Szivárvány-fénnyel formáltad szavaid,
Mind fölfűzted a szenvedés gyöngyeit.
Most a mécses lángja megremeg,
Ott vagy az égben – kékölelte
fényben,
Üzened a széllel a szeretet szavát,
Nélküled szegényebb lett a világ.
Így gondolok Rád most, hogy emlékezem,
Gondolatom átöleli messzi végtelen,
Ámde szavakba önteni nem lehet,
Amit hiányod jelent e fáradt föld felett.
Csak nézek a csillagok honára,
Futó felhők nyomán egy madárra,
Utánad száll a gondolat, futok
A hangod után, a dal nyomán,
Visszatér egy kecskeméti délután
emléke,
És az utolsó találkozás, múlt
három éve…
A mécses lángja megremeg most,
Ott vagy az
égben, fényölelte kékben,
Lágy szellő hozza a szeretet dalát,
Minden bánatom szirmahullt virág,
Szívemben élsz tovább…
|