„Változatok a
csöndre.” Ez a címe Király Lajos
író, költő, műfordító legújabb,
29. könyvének. A szerző
pályafutásának ötvenedik
évfordulójára jelentette meg az idén a
kiadó. Szép kivitelű verseskötetének
alapmotívuma a csend, akarom mondani a
„csönd”, mely csodálatos ívét
alkotva könyvének, „rabul ejti” az
olvasó tekintetét gondosan szerkesztett, kilenc
ciklusán át. A szerző válogatott és
új verseket, versfordításokat
tartalmazó kötetének költeményei
nagyon is mély értelműek és olykor
filozófikusak is. Az élet
összetettségét tárják elénk a
maga szépségében a költészet
csodálatos eszközeivel.
Király Lajos szerint mindennek van csöndje: a
kezdetnek és a végnek, a születésnek
és a halálnak s a lét valamennyi
mozzanatának. Példaként álljon itt
néhány idézet könyvének azonos
című nyitóverséből! „A Csönd a hangok
között feszülő, éltető,/ szenvedő tüzek,
hitek és katarzisok csöndje!” Vagy: „A
Csönd a szeretet csöndje, / a reménykedés
csöndje és az áhítaté, / a
megbocsájtás csöndje és a
megértésé”; „a
bátorság erős-akaratú csöndje és
a reménytelen meghunyászkodásé.” De
említhetném az érzelmek küzdelmének,
az öröm és a szeretet, a szerelem, s az
ölelkezés és a simogatás
csöndjét.
A szerző nem feledkezik meg a „hatalom
csöndjéről”, „Isten ujjának felemelő
csöndjéről” és „az emberi lét
reményteli küzdelmeinek csöndjéről” sem.
Ciklusokba foglalja a fenti gondolatkörökhöz fűződő
érzéseit.
Csodálatos képekben vetíti elénk a
természet csendjét kötetének első
ciklusában. A „Meggyfavirág” című
versében a gyermek öt ujjához
hasonlítja a kitárt szirmú virágot.
„akár a gyermek bársony ujja./ Jövőt mutat
megújulva”. Szép lírai hangulatot
áraszt az alábbi négy sor is az „Egy
sziget” c. költeményében: „Csend a
fák közt/ válladra hull / a nap lassan/
bealkonyul”. A zenélő szív metaforával kezdi
legutolsó versszakát és fejezi ki
örömét a leszálló estben.
Gyönyörű metaforákkal találkozunk még a
„nyár végi esti képek” című
versében is. Idézem itt is az utolsó versszakot:
„Csillagok csobbannak/ és beborít mindent/ hűs
szárnyaival az éj”.
A „Lélek csöndje” ciklusában is
szép hangulatteremtő versekkel találkozunk.
Ellentétes gondolatokból teremti meg a kozmikus
atmoszférát a „Pillanat hatalma” című
költeményében. Íme: „Tücskök
zenéje zeng az éjben/ vibrálnak messzi csillagok./
Szívem telve tücsök zenével,/ s benne dalolnak
friss dalok.” Végigolvasva a verset, az az
érzésünk támad: csakis a szép
pillanatok adnak, adhatnak erőt ahhoz, hogy felül tudjunk
emelkedni a mindennapi gondokon.
A „Vadlibák szállnak” című
versében alapvetően az őszről ír. Az elmúlt
nyárra már csak tűnő álomként tud gondolni.
„elszállt/ a nyári énekes pacsirta. –
/Be szép volt, mikor dalával/ A kéklő eget
teleírta!” A költői lélek
szárnyalásával azonosítja a
pacsirtát, akinek éneke szívből jövő
költemény. Végül ugyancsak egymásnak
ellentmondó képekkel teremt kozmikussá
növelt, csodálatos hangulatot: „Szívemben
csönd! – És vadlibák/ Szállnak
búsan, rikoltozva”. Gyönyörű
allegóriával fejezi ki a békét, amikor
„A csönd nyugalmá”-ban így fogalmaz:
„A csönd nyugalma rám terül/ szívemben
béke hegedül”. Égi szférákig
vetíti ki szíve nyugalmát egy szép
megszemélyesítéssel: „Csodás e tiszta
csönd zene/ mintha sok csillag zengene”.
„Az édenkert elvesztése” című
költeményében a szomszédos kert
gyümölcsfáinak oktalan pusztítása ellen
emeli föl szavát Király Lajos. Verse azonban a
Földön minden kivágott
gyümölcsfáért kiált.
„Fűrész zúgott: fák jajdultak,/dőltek,
hulltak nagy halomba”; „a mohóság hajtott
mindenkit – / egy fának sem volt irgalom!”
Olthatatlan vágyakozással, a „Légy
velem” című költeményével
indítja „A szerelem csöndje” ciklusát.
Arra kéri a szívének-lelkének édes
leánykát, hogy élete minden
pillanatában mellette legyen. S egy nagy
kéréssel: a „légy velem, mert meghalok, ha
nem leszel enyém!” – zárja versét.
Gyönyörű allegóriával kezdi és folytatja
a tavaszról írott költeményét is:
„Bogarak pattannak a Napból/ Széthordani
tündér-meleget/ Virágba oltani édes
terheket”.
A szerelem, mint tudjuk, nemcsak boldogság, de olykor
szenvedés is! Ez Király Lajos „Szeretni és
szenvedni” című verséből is egyértelműen
kiderül. Íme az utolsó két versszak:
„Hányszor éreztem szerelmed/ Gyönyörű
csillagrendszerét// Mely hozzád vonz és
taszít/ Szeretni, szenvedni megtanít”. E
ciklusából megismerhetjük a szeretett nő
szépségét, varázsát és a
szerelem megannyi változatát.
A költő szerint a világmindenségnek, s
így benne az embernek is van csöndje. Úgy
véli, bennünk eredendően ott az ősi béke, amire
mindenki rátalálhat. Egyik versében az
elsüllyedt Atlantiszt keresi, majd a mélytengeri
világ tökéletes rendjét szemléli. Ezt
azért teszi, mert a mélytengeri világ
szintén része a mindenségnek.
Megkérdezi a „Kérdések a
világról” című versében, hogy
„Mi a lét?/ Álom vagy valóság?/
Álmodjuk azt, hogy élünk,/ vagy
átéljük azt,/ hogy álmodunk?” Egy
későbbi költeményében már a mindennapi
valóság mezejére lép, amikor arra keresi a
választ, hogy „Mikor kívánhat az Ember/ az
embertől emberséget?” Gyönyörű
metaforával ad magyarázatot rá: mindez
csakis akkor lehetséges, mikor már a
„félelem fekete szárnyú angyalai/ nem
zúzzák szét a remény/ megszentelt
katedrálisait.”
Az „Időtlenség boldog himnuszával”
című versében elképzeli, hogy egy
időalagúton át a galaxisba szállunk, az
„Űrutazás”-ban egy
„verstudósítással”
követhetjük nyomon, érezhetjük át, amit
egy űrhajós érezhet az utazás során.
„Szállunk, suhanunk/ a Mindenségben: –
/a képzelet röpít/villámló
szárnyain.”
„A mesék szépséges csöndje”
ciklusából a Csöndország versét
emelném ki, ami csupa játék és
gyönyörűség. „Csöndországnak
csönd a fája,/ Csönd-madár száll
csöndes ágra./ Csönd a csönddel táncot
járja,/ Csönd zene száll a világba”. A
Repülj táltos repülj-ben arra kéri a
táltost, hogy kell a szeretet, kell a csodás
virágpor – hogy megszelídíthesse az emberi
gonoszságot. Az „Isten ujjának intő
csöndje” ciklusában eljut a költő annak
felismeréséig, hogy „Isten és ember egy:/ a
tökéletesség kívánata./ Mikor Istenhez
könyörgünk,/akkor a bensőnkben szunnyadó/
békességhez, jósághoz/ és tiszta
harmóniához könyörgünk."//
„Az emlékezés csöndje”
ciklusában a meghitt, szép gyermekkori
élményeit veszi sorra és meséli el
nekünk a költészet nyelvén. Megismerhetjük
édesanyját, a szülői házat,
szívének kedves zalai tájat. Kitágul ez a
kép „A fájdalom és az elmúlás
csöndje” ciklusában, amikor egy-egy versben
szeretteire emlékezik, akik örökre eltávoztak
az életéből, mint a nagyapja, nagyanyja, édesapja.
De ebbe a ciklusba vette azon költeményeit is, amiket
egykor költőbarátokhoz, mint például az
eltávozott Pék Pálhoz, Sellei Zoltánhoz
vagy az akkor még nyolcvan éves Fodor Andráshoz
írt.
Szép záró része a
kötetének az „Én álmodtam a
csöndet” ciklusa, melybe versfordításait
szerkesztette Király Lajos. Megtalálhatjuk itt
kínai, latin, francia, spanyol, angol, amerikai, sőt még
hindu és mexikói költők verseit is, mintegy
negyvenet. Befejezésül idézzünk Michel Cahour
francia költő „Csönd hangjai” című
költeményének utolsó
versszakából két részletet!
„Csókolj meg az áldott csöndben!
–/ És írjad le nekem a szavakat:/ a
csönddel teli, a csöndről suttogó szavakat”, ...
„amelyek oly csodálatosak,/ mint eső után – a
szivárvány!”
A „Változatok a Csöndre” című
könyvével egy gyönyörű verseskötetet
helyezett el Király Lajos, Krúdy-érmes
író, költő, műfordító, a Magyar
Kultúra Lovagja idén a költészet
oltárára.
A címlapot tervezte Király Lajos, a
borítólapon Szabados
István „KOZMOSZ” című festménye
látható.
(Király Lajos:
Változatok a csöndre. Válogatott és új
versek, versfordítások. Bp., Bíró Family
Nyomda és Könyvk, 2015, 143 p.)
Fehér
József
♣ ♣
♣
