Az én drága nagymamám már abban a
korban is, amikor ő élt, megválogatta az ételek
minőségét. Ugyanis nem mindent evett meg, de ami a
kertjében megtermett, azt igen, mert azokat ő nevelte.
Zöldségfélék, gyümölcsök, volt
ott minden, amit felhasznált a konyhában. S a sok csirke,
kacsa – disznóhúst csak
disznóvágás alkalmából fogyasztott.
Reggelire zsendicét evett, azért én mentem el. A
tanya elején laktak Tóthék, akik sok
bárányt neveltek, s a zsendice báránytejből
lett hevítve. Úgy emlékszem, nagyon finom reggeli
és esti ennivaló, szinte csemege, egy-egy
pogácsával kiváló tejtermék.
A nagymamám fia körzeti orvos volt a faluban, de a
nagyi soha nem kért tőle tanácsot, hogy mit lehet enni
az ő korában. Igaz, beteg sohasem volt, úgy halt
meg, hogy egyszerűen csak elaludt. Még este velem
társasjátékozott. Nagymamámnak volt egy
olyan felfogása, hogy az ember legyen a saját maga
orvosa, saját magán tapasztalja meg a gyomrán
keresztül, hogy mit ehet, mi jó neki.
Dolgozott egy életen át, hogy a gyermekeit tudja
taníttatni. A dorogi dohánybeváltó
üzemben volt felírónő. Nekem akkor, mint 14
éves kislánynak elmondta, hogy mit csinál a
felírónő, de ezt már elmosta az idő. Soha nem
felejtem el, hogy milyen finom krumplis pogácsát
sütött, s adott nekem is, hogy vigyem uzsonnára az
iskolába egy almával. Hatalmas kertje volt, már
abból is megvolt a havi és napi ebédfőzés
és gyümölcs.
Amikor én Pestre kerültem, drága
nagymamám hirtelen adott egy pár gyakran
használható konyhai felszerelést, hogy ne adjak
azért már pénzt. Például
húsdarálót, lábast, bögrét,
kanalat, s nekem adta a pogácsaszaggatóját is,
modván, ez már neki úgysem kell. A
pogácsaszaggató még mindig megvan, meg is lesz,
míg élek. Így rágondolok a nagyira,
és jobban sikerül a pogácsa.
Életem során négyszer
költözködtem lakásról házra, de a
pogácsaszaggató máig megvan, azt csomagoltam be
először, hogy el ne hagyjam. Amikor sütök krumplis
pogácsát, mindig elmondom az unokámnak: Amanda, ez
a pogácsaszaggató egy örökös
hagyomány, ezt soha el ne dobd, s akkor elmesélem neki a
történetet, amit ő hallott sokszor tőlem. Már
kívülről tudja, aztán jót nevetünk.
Hát bizony, ez a pogácsaszaggató megvan
talán 200 éves is, ha nem több. Elnyűhetetlen.
Egyszer Laci fiam hozott egy másik
pogácsaszaggatót, de az nagyon hamar szétment. De
ez, amit örököltem az én
nagymamámtól, örökké élni fog,
kiszolgálja még a dédunokámat is.
Mostanában úgy hallom és tapasztalom is, hogy
sokan visszatérnek a hagyományokhoz,
cserépkályhát építtetnek,
fával, szénnel fűtenek, vaslábasban,
bográcsban főznek. Hát akkor én miért
válnék meg a pogácsaszaggatómtól?!
Hiszen ez most „aranyat érő” használati
tárgy!
„Muzeális érték.”
♣ ♣
♣