– Lájkold a Life Networköt a Facebook-on!
– mondta a TV reklám. – OK! Este tali! – ment
az üzenet a mobilon.
S minden így tökjó – az
ifjúság szerint, a hozzáértők szerint,
és sokan mások szerint. És a gyerekek lajkolnak, a
szüleik is, és SMS-üzenetet váltanak a
család legfontosabb dolgairól e-mailben, SMS-ben,
félszavakban, vagy valami elharapott szlengben. Az idősebb
generáció jó része pedig sem egyiken, sem
másikon nem szeret, vagy nem tud
„beszélgetni”!
Mi az a beszélgetés? –
kérdezhetné az előbbi generáció, mert azt
viszont szinte már ők nem tudnak. Nem beszélgetnek
a gyerekek a szüleikkel, a szülők egymással,
férfiak a nőkkel, vagy mit is beszélek. Futtában
lezavart néhány mondat, kérdés, amire nem
várunk választ, beszélgetés, amihez
már nem ülünk le. Elszegényedett
szókinccsel kommunikálunk, vagy nem kommunikálunk,
hanem nézzük a TV-t, s onnan idézzük a
gyakran idétlen, pongyola beszédet.
Gyermekeink nem tudnak olvasni, nem tudnak fogalmazni, és
nem tudnak beszélni! Jó, nem ilyen sarkos a dolog, de
lassan efelé közeledik a helyzet, mint a globális
felmelegedés. Már a TV-ben, rádióban
megszólaló, prominens személyek is rosszul
használják például a hol?, ill. a
hová? kérdésekre a megfelelő
végződéseket. Már minden olyan
„belsőséges” (mint egy hentes boltban), amikor
bensőséges, meghitt dologról ejtenek szót.
S kétségbeesetten hallgatom, hogy ezek nem
nyelvbotlások, hanem a nyelvtan nem ismerete.
Szókincsünk szegényedik, sekélyesen,
szürkén fejezzük ki magunkat, szörnyű
ragadvány-szövegek burjánzanak azon a nyelven,
melyről G. B. Shaw így írt: „Bátran
kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a
magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar
lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal
értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert
ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven
sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi
különbségeket, az érzelmek titkos
rezdüléseit.” G. B. Shaw tudta ezt. Mi magyarok
miért nem használjuk ezt a gyönyörűséges
gazdag nyelvet? Mi miért nem ismerjük
értékeit? Talán újra
beszélgetni kellene gyermekeinkkel emlékeinkről,
életünkről, beszéltetni őket
céljaikról, vágyaikról, terveikről.
Beszélgetni a fiúnak és a lánynak
érzéseikről, kételyeikről, örömeikről,
félelmeikről. Beszélgetni idős szüleinkkel
gondolataikról, ta-pasztalataikról, amíg
közöttünk vannak!
És meghallgatni persze azt, aki beszél
hozzánk! Beszélgetni egy tea mellett, egy pohár
bor mellett, családi körben, rokoni körben,
baráti körben.
Nem vagyok sem TV-, sem számítógép-,
sem információ ellenes, magam is használom őket,
gyakran túl sokat is. Ez a kor erről szól. Csak
nézzünk néha át a ló másik
oldalára, mielőtt átesünk. A technikai
adottságok mellett talán egy kis
párbeszéd is jót tenne mindenkinek s minden
társas kapcsolatnak; családi, szerelmi,
generációs, politikai-, vagy
köz-életünknek egyaránt javára
szolgálhatna!
Kezdetben volt a hang. Jelekkel, képekkel
kommunikált az ősember, majd beszélni kezdett. Olyan ez,
mint amikor egy anyaméhből dobban a hang, majd megszületik
a gyermek, aki mosolyog, sír, keze-lába jár,
hangot ad, örül neki, majd kimondja az első
szót. Szót szó követ, és ő
beszél örömmel, szülei boldogságára.
Az kellene, hogy – mint a gyermek –
felfedezzük, milyen jó megosztani örömeinket,
gondjainkat, kérdéseinket, kételyeinket
másokkal, hozzátartozóinkkal, vagy akik közel
állnak hozzánk. A beszélgetés, a
kommunikáció elrendezhet régi vélt, vagy
valós sérelmeket. Félreértéseket
állíthat meg burjánzásában, vagy
száríthat el véglegesen, melynek már a
gyökerei is régen elkorhadtak.
Párbeszéd szükséges, hogy több
évtizedes, netán több évszázados
fájdalmakat hozzunk felszínre, rendezzünk el.
Előítélet mentes, indulatoktól mentes
kommunikációra van szükség, hogy folytatni
tudjunk kapcsolatot, életet. Az élet továbbmegy, s
mi ott maradunk visszafojtott, ki nem mondott
sérelmeinkkel, melyek betegre rágják bensőnket.
Kommunikálni kell emberi nyelven. Higgyétek
el, TÖKJÓ!
Az embernek megadatott ez a csodálatos dolog, a
beszéd képessége. Éljünk vele!
Jó úton vagyunk. Remek dolgok vannak
kialakulóban, melyek már lehet, léteztek, de most
erőteljesebben mutatják magukat; pl. különböző
közösségek kialakulása; irodalmi klubok,
motoros társaságok, újra
reneszánszát élő zarándoklatok,
utazások, baba-mama klubok, sport és idősek klubjai
jönnek létre. Mintha hiányozna a
társas-élet és az ehhez hozzátartozó
jó beszélgetések. Társas lények
vagyunk. Nem önös a létünk.
Ellentmondásnak tűnhet – sokat és hangosan
beszélünk! Ez nem jelenti a jó
kommunikációt. Nem a mennyiség és nem
a hangerő a meghatározó!
Helyezzük hát a hangsúlyt a
minőségre: tisztaságra, őszinteségre;
beszélni „csak pontosan, szépen, ahogy a csillag
megy az égen, úgy érdemes!”
Úgy érdemes!
♣ ♣
♣