Férjem, Baktai Faragó József
(költő) dédelgetett álma volt, hogy egy
kisregényben megírja nem mindennapi gyerekkorát.
Több füzetet is teleírt, aláhúzott
részeket, de az egész csak nyersanyagként maradt
meg. Hogy regénnyé formálódjon, a sors
közbeszólt. Ebből az anyagból és a
beszélgetésekből próbáltam
összeállítani egy novellát, hogy fennmaradjon
kezdeti éveinek emléke.
*
Hadi árvák. Ezek voltunk mi, hadi
árvák, a háború ártatlan
gyermekáldozatai, kik elvesztettek szülőt, nagyszülőt,
otthont, és gyökértelenül vergődtünk
árvaházról árvaházra. Meglopta
gyermekkorunk édes álmait a kegyetlen politika.
Míg egyszercsak betoppant értünk egy egyszerű
parasztházaspár, és vitt minket haza,
dévaványai otthonába, a
szegénységbe, a nélkülözésbe,
ahol megosztotta vélünk azt a keveset, ami neki jutott.
Szegény, szikföldes hazát kaptunk, hol
még a szeretet is kemény volt. Harcolni kellett
földdel, természettel, hogy 40 gyereknek meglegyen a napi
betevő falat. Be sokszror ment aludni a kenyér, mikor valamelyik
gyerek sóvárogva kérte, és felváltva
hordtuk a cipőt, az ment benne iskolába, aki soros volt.
Télen kezünkbe frissen sült krumplit kaptunk,
aminek mindjárt több haszna is volt: melegítette az
úton az iskola felé a kezünket, és verekedni
sem tudtunk, mert a jó sült krumplit, amit az
osztályba érve megehettünk, nem
veszélyeztettük egy kiadós bunyóért
sem.
Szobánkat kemence melegítette, melyben hetente
sült a nevelőanyám dagasztotta friss kenyér,
gyereknek lángos. A hajnal már a tekenő mellett
találta, és dagasztotta nekünk az életet,
beledagasztva sorsát, szeretetét, vágyait. A
macskák a sutban melegedtek télen, és a beteg
gerek is ott lett elkülönítve a többitől.
Az istállóban bőgtek a tehenek, melyek
elláttak minket friss tejjel, s minden gyerek kapott egy-egy
kecskegidát játszani és megtanulni az
állattartás fortélyát. Korán
megtanultuk a földművelést, a marokszedést,
később a vetést, aratást. Nyáron a
szekér alatt aludtunk éjjel, hogy ne kelljen a
távoli földekről naponta hazamenni.
Belénk nevelték az állattartás
felelősségét, az állatok tiszteletét, a
velük való jó bánásmódot.
És megismertük a gyerekszív
kegyetlenségét, is, de sokszor hallottuk, hogy
„lelencek”. A csúfolódás, a
kirekesztés, az ok nélküli bántás is
része volt gyerekkorunknak.
Minket a falu árgus szemekkel figyelt, és ha
elkövettünk egy-egy csínyt – és bizony
elkövettünk –, akkor a híre előbb ért
haza, mint mi, és a kemény büntetés sem
maradt el, hol pofonok, hol kukoricára térdepelés
formájában. De volt otthonunk, volt család,
fészekmeleg és karácsonykor egy vézna kis
fenyőfa pár szem szaloncukorral.
A háború véget ért, teltek az
évek, és sorra kerültek elő a rokonok, akik
vitték az árvát magukhoz, általában
már akkor, mikor keze alatt megtermett a munka.
Végül nevelőszüleink négyünket
tudták örökbe fogadni, és
ajándékba adták a Faragó nevet, a
tisztességet, a munka szeretetét, és hogy meg
tudjuk becsülni a kevés jót is, ami adatik.
Mind felnőttünk, családot alapítottunk,
és elkerültünk
Dévaványáról, de álmom ma is
visszavisz gyerekkorom színhelyére, falumba, hol
gyerekeskedtem, hol családra találtam, ahol
szénaillata volt a levegőnek, és búza
között érett az alma.
♣ ♣
♣