Megfagyott sziklatömb jeges birodalma,
csillagidézõ huncut hópihe játéka,
szélfútta kupacok keményedõ halma.
Fürkész tekintet, megfeszülõ ideg, éles
levegõ, fájdalmat keltõ hideg. Elfagyott kezek,
megdermedt szívek, elmúlt telekre emlékezek. Merre
vezethet itt a vándor útja? Kimért földi
idejébõl még mi mindenre futja? Meghökken a
tél is, nagy az ámulása, hisz némely ember
most is a csúszós erdei ösvényt járja,
s meglepi õt a gyalogok makacs kitartása.
Süpped a láb a hóba, tán csak a
térd marad mutatóba. Néha combközépig
takar a fehér lepel, de ha jó helyre lépsz, a
hótömeg nem lep el. A bokor nem kínál
mást, csak csupasz ágat, a fa is põre gallyaival
int a panaszos madárnak. Megmutatja magát a
fakopáncs, kit eddig lomb takart; átnedvesedik,
leválik a háncs, ha még nem is akart…
Különféle nyomok vezetnek a hóban, egyszerre
osztozunk a rosszban és a jóban, s többen is
elférünk egy apró kunyhóban. Mosolyog a
kályha már az ablakon át, forralt bor illata
tölti be a konyhát, de vár a kinti világ, s
igaz, nincs most virág, csalogatja tovább az
elszánt turistát. Fodrozza a havat,
mûvészkedik egyre, Szél úrfi engem is
felkerget, hát felmegyek a hegyre, legalább egy kicsit
kimelegszem. Hagyom csikordulni, ropogni a jeget, s újra
csontomig hatolni a dermesztõ hideget…
Jégcsapok sok ezer tõrrel fegyverkeznek, hegyesen
merednek, nagyban szövetkeznek, de nem ellened vannak, hisz
gyönyörödre fagynak, a meleggel meg késõbb
hiába harcolnak… Befagy a pocsolya, dér nõ
levél helyett, hajadon zúzmara, s nem harmat foglal
helyet. Sítalp és szánkónyom, ami
felbukkanhat, a szétfagyó faág nagyokat roppanhat.
Hosszan érintetlen a mesés porcukortáj, a kietlen
pusztaság látványa nem fáj, csak a
kilátástalanság.
Van-e még értelme? Mi a cél? Mégis
merre megyünk? Megdermed a tájjal együtt a
lelkületünk? Lehetetlen, hisz csak tetszhalottat
játszunk, a tavasszal együtt megújul a
vágyunk. Füstölgõ kémény teremt
meghitt, emberséges hitet, nem mi hamvadunk el, a
reményfa táplálja a tüzet.
Ha az elpihenõ tájban egy-egy ember halad, ha a puha
hóban nyúl vagy róka szalad, ne csodálkozz
rajta, csak ösztöne ûzi, szíve vágya
hajtja, s bármi, melyhez reményeit fûzi.
Szép a szûzi talaj, mag még rejlik benne, s milyen
jó volna, ha valami csodásat teremne!
♣ ♣
♣
