Vannak sebek, melyeket sírunkig elviszünk,
a hegek belénk égnek, alig halványulnak –
velünk együtt halnak, addig sohasem múlnak
a Keserûség keze lelkünk rongyain csüng.

És Sors-tépett köntösünkön a görcsös ujjak
tovább húzzák-nyúzzák e szétmálló anyagot –
és nincsen közel-távol, ki hallja panaszod
az Élet szól, de… a válaszok bonyolultak.

Pedig figyelsz, úgy figyelsz újra a jó szóra,
bensõd minden lélek-érintést elraktároz –
ám ez nem mindig elég a végsõ leltárhoz,
túllépni bántalmakon: nagyon kemény próba.

Vannak sebek, melyeket sírunkig elviszünk
tündökölhet Tavasz, vakíthat a Nyár fénye –
erõlködhet az a létösztön is, szegényke…
mégsem tudjuk konok láncainkat veszít’nünk.