Empátia ~ beleélés. Az ember azon
képessége, melynek során bele tudja magát
élni mások lelki világába. Aki irodalommal
foglalkozik, annak különösen fontos, hogy bele tudja
magát élni mások bõrébe,
mások lelkületébe. „Hogy életemnek mi a
»plussz«-a, / nagyjából ide írom: /
részegségét más átalussza, /
én átélem – papíron.” Goethe
így látta anno.
Az empátia is bizonyos fokú élmény.
„Nem titok: élmény nélkül nincs
mûvészet. És akinek nincsenek, vagy sosem voltak
élményei, az nem adhat élményt. Minden
mûvészet csak élményen keresztül
érthetõ. Beleérzésen keresztül.”
Így elmélkedett a mûvészetekrõl
nagyszerû karmesterünk, Ferencsik János.
Nincs olyan ember, aki nem próbált,
próbál megérteni másokat úgy, hogy
beleképzeli magát a másik bõrébe.
Örömök, bánatok, elcsodálkozások,
rémület, boldogság, riadalom és
sorolhatnám, tanulással, próbával is
elsajátíthatóak, megtanulhatók az
élményekkel való találkozáskori
viselkedés tudatosításával. Egy kisgyerek,
ha boldognak látja szüleit, hozzátartozóit,
mosolyogni, nevetni fog. Ha szomorúnak, õ is
elszomorodik, esetleg sírva is fakad. Ösztönösen,
már kisgyerekként próbáljuk gyakorolni az
empátia képességet. „Azt mondják, az
ember az átélt gondok arányában
válik felnõtté.” Milova Gyilasz, szerb
politikus közíró gondolata. Valójában
sok fiatal éppen amiatt válik koravénné,
mert sok tragédiát, szomorúságot,
szeretteinek elvesztését érte meg. Ezekbe az
élményekbe nem beleélte magát, hanem
megélte õket.
Ki ne próbálta volna magát beleélni a
legszélsõségesebb élményekbe,
például a halál élményébe.
Rettegünk tõle, csak nem valljuk be. E. M. Forster angol
író így látja: „Nem szabad a
halálon törni a fejünket. Ha beleéljük
magunkat, fölénk kerekedik.” Vagy Reiner Maria Rilke,
a nagyszerû osztrák író, költõ
megfogalmazásában: „A halál
átélt és mégsem
átélhetõ, minket túlnõ,
mégsem ismerjük el egészen, az élet
értelmét kezdettõl gyengíti, de hogy
megfejtését ne akadályozza, kiutasítottuk,
kitoloncoltuk, eltaszítottuk, távol tartottuk, hogy
valahol az ûrben leselkedjen, és
különbözõ szörnyûségek
formájában ránk törjön.”
Az empátia több-kevesebb sikerrel mindenkinél
mûködik. Egyesek érzékenyebbek, mások
kevésbé fogékonyak embertársaik
lelkivilága iránt. Az egoista csak önmagát
látja. Önmagát félti, ha másokat
betegség vagy valamilyen tragédia ér. Emiatt bele
sem akarja magát élni mások
világába. Akiknél az empátia
tökéletesen mûködik, olyan, mintha saját
maga élné át a dolgokat, az
örömöket, a bánatokat, a félelmeket, stb.
„Minden átélt dolgot a feledés
keresztvizébe merítek, hogy elnyerhesse az
emlékezés örök életét.”
Sören Kierkegaard, dán filozófus, teológus
gondolata. Nekem örök emlék az
esküvõkön az igenek elhangzása után a
vendég hölgyek arca. Nagyon sokuknak könnybe
lábad a szeme. Néha egyik-másik még zokog
is pár ütemet. Ezek nem valamilyen bánat-, hanem
örömkönnyek. A beleélés
örömkönnyei.
Aki emberekkel foglalkozik, nem árt, ha jó empatikus
képességgel rendelkezik. Különösen a
pszichológusok, akik a lélek mélységeivel,
rejtelmeivel, tréfásan agykurkászással
foglalkoznak. De munkahelyi vezetõk, színészek,
szónokok és még sokaknak dicséretes, ha
rendelkeznek magas fokú beleélõ
képességgel.
„Senkivel nem lehet teljesen azonosulni; ilyen dolgok csak a
regényekben fordulnak elõ. Mindenki tudja, hogy a
legmeghittebb együttléten is pillanatonként
átcikáznak a hideg józanság, az
elzárkózás néma
villámai…” Ez Nathalie Sarraute, francia
regényíró és esszéista gondolata,
mely kizárja a teljes beleélést mások
bõrébe.
A novella, a regény alakjai fikción alapuló
kitalált személyek. Még akkor is, ha
valóságos személyt írunk meg, akkor is csak
az empátia segítségével
próbáljuk magunkat beleélni az alak lelki
világába, gondolatmenetébe. Az alakok sikeres
megmintázása attól függ, mekkora
élményanyaggal, mekkora beleélõ
képességgel bír az író. Hiába
a minta, az csak külsõ megjelenési formája az
élõnek, maga a test. A lélek, a szellem az
íróra vár, hogy megteremtse.
Hogy az empátia teljes lényegét
megértsük, egy csöppnyi szakralitás.
Konrád György, író, esszéista
így látja: „Az ember magában hordja Istent,
de nem tud azonosulni vele. Elég messzire tolja
magától el, hogy ne legyen lehetséges valami
forró intimitás vele. És elég közel
van, hogy az ember ne tudjon szabadulni elõle.”
Tehát vannak az ember számára „szent”
dolgok, melyekbe nem akarjuk, emiatt nem is tudjuk magunkat
beleélni. Vannak, akik mégis
megpróbálják, végül
beleõrülnek.
