Az utcák díszkivilágítása
elegánsan ragyogott. A korai este akár szép is
lehetett volna ilyenkor, karácsony közeledtén. Nem
volt túl hideg, de a szitáló köd mintha a
csontjait égette volna. Húzta a kerekes
bevásárló kocsit, cipelni már régen
nem tudott.
– Banyautánfutó… – vigyorogtak a
kamaszok a piacon, ahogy belépett a fedett csarnokba.
– Akkor te miért húzod a bőröndöt
keréken magad után? – kérdezte meg az
egyiket.
– Ez más! Utazok, és hülye lennék
cipelni, ha nem kell…
– Na látod, én is így vagyok ezzel!
– De pöttyös? Mi a francnak? Úgy szebb? Nem
könnyebb, az tuti!
– Ilyent lehetett kapni, mikor a másik
tönkrement…
Elgondolkozott. Összefügg a kor a pöttyökkel?
Be kellett vallania magának, hogy tényleg
hiúságból választotta a
szomorú-fekete helyett.
Frissen kivágott fenyőket kínáltak
már. Különböző fajtákat,
szélsőséges árakon. Nagyot sóhajtott…
(Öt éve még a csaknem tízezer forintot
sem sajnáltam érte! Mintha éreztem volna, hogy az
az utolsó nagy karácsonyfánk. Még anyu
díszeivel, „hosszú-bajszú”
papírjaiba átcsomagolt gyári
szaloncukrokkal… A mennyezetig ért, igazi
viaszgyertyák illatoztak ágain… Tavalyelőtt
már csak egy ágat díszítettem fel
magamnak… tavaly már azt sem, hiszen a díszek nagy
részét levittem fivérem családjának
vidékre, náluk töltöttem az ünnepeket,
miután egyedül maradtam a pesti lakásban.)
Húzta a „pöttyöst”… csak
néhány napra kell élelmiszert venni.
Főzőcskézik magára otthon, így kisebb a
költség, meg különben is diétáznia
kell… Krumpli, zöldség, alma, néhány
narancs, citrom… egyre nehezebb lett a
„banyautánfutó”… Megállt a
csillivilli olcsó műanyag díszek előtt.
(Jaj nekem, de rondák! Olyan vásáriak,
közönségesek, anyu
csoda-fantáziájával, betegen is ügyes
kezével világra álmodott színes
villanykörtéi, gyógyszeres üvegei sztaniollal
bevonva! Maradék szalagból kötött
csokrocskákkal a nyakukon! Fonálból horgolt kicsi
hálókba asztalt szilvát tettünk! Szép
volt! Elmúlt, csak a sóhajai maradtak…)
Elővette a pénztárca belső oldalára
ragasztott kis cetlit, megnézte, nehogy még egyszer ide
kelljen jönnie ünnep előtt. Egy kevés
megelégedéssel nyugtázta magában,
hogy még a zellert sem felejtette el.
Aztán meglátta a másik kis jegyzéket.
Elmosolyodott. Kislány holmik, illatszer, vonatjegy,
közepes bőrönd, három napi könnyebb-melegebb
pólók, pulóverek.
(Nem kéne magamat sajnálgatni! Hiszen oda is
hazamegyek! Öcsém kétunokás nagypapa,
fiának kicsi lányai nagyot nőhettek, okosodhattak tavaly
óta… Jó lesz „kishúgommal”
és kedvenc sógorasszonyommal ismét együtt
konyházni! Készülődni együtt! Ünnep
jön!)
Elhatározta, hogy másnap körülnéz
„lánykaruha-ügyben”, megváltja előre a
vonatjegyét… Gyorsabban gurultak a „kiskocsi”
kerekei…
Hazaért. Levette a szekrény tetejéről a kis
Betlehemet, amelyet az ügyes kezű bábművész
még a nyolcvanas években édesapja
emlékére faragott. Leporolta, mécseseket
gyújtott előtte, köszönt szellemtestvéreinek.
Közeledett a karácsony…
♣ ♣
♣