Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

Györke Seres Klára

Egy régi karácsony

Szeretteim emlékére

Azon a télen kegyetlen hideg volt. Európában háború tombolt, aminek szele Magyarországot is elérte. 1942-őt írtak. Apa a fronton volt, Anya a négy gyerekkel Jászberénybe költözött, mivel a háború veszélye miatt a kolozsvári Magyar Királyi Postát Kolozsvárról Jászberénybe és Budapestre menekítették, tisztviselőikkel egyetemben, így Anyát is családjával. Jászberényi házunkban csak idős nagybácsink lakott, aki szobájában le-fel járkálva, az általa megzenésített imákat dúdolgatta, nem törődve a háborúval.

Mi, gyerekek kíváncsi félelemmel hallgatóztunk ajtaja előtt. Én akkor 9, bátyám 13, öcsém 8, húgom 5 éves volt. A nap nagy részét az óvóhelyen a pincében töltöttük. Néha 2–3 napig is ott maradtunk. Mikor csend és nyugalom volt, feljöhettünk. Ilyenkor ámultan néztük az eget, ahol játékszernek tűnő apró ezüstmadarak úsztak, repültek Budapest felé. (Bombázó gépek voltak!) Félelmetes, morgó zúgás kísérte őket. Keveset értettünk a háborúból, csak azt tudtuk: nem szabad feljönni a pincéből, utcára kimenni, az iskola is be volt zárva.

Anya a hivatalból jövet kenyeret, lisztet, krumplit, cukrot kapott jegyre. Lassan telt az idő, közeledett a Karácsony. Anya szomorúan mondogatta: „Nem biztos, hogy eljön az Angyalka, háború van!”

Mi azért izgatottan, reménykedve vártuk.

December 23-án csoda történt! A zord, kegyetlen hideg helyett ragyogó, hófehér világra ébredtünk: puha hótakaró borította az utcákat. Nem látszottak a repülők, nem hallatszott ijesztő morgásuk. Csend volt… Az emberek kimerészkedtek az utcákra. Az ablakból láttuk, ágakat, fenyőket cipelnek.

Sötétedéskor, mikor a két kicsi már elaludt, bátyám suttogására ébredtem : „Klárika gyere, keressünk karácsonyfát!”

Gyorsan öltöztem, majd kézen fogva kiosontunk a házból.

Anya még dolgozott. Minket Ambró bácsira bízott, de ő imájába merülve nem figyelt ránk. A nagy hóban el-elakadva, csúszva mentünk a park felé. Velünk szembe ágakkal, fenyőfákkal megpakolt emberek jöttek. Velünk senki nem törődött!

Pistu magával hozta elemlámpáját és cserkész tőrét. Kiválasztottunk egy gyönyörű fenyőfát, én fogtam, míg ő az ágakat próbálta levágni. Nem emlékszem, mennyi időbe telt, de hirtelen a fa ledőlt. Húztuk a fát, mint egy szánkót a havon.

Sokáig húztuk meg-megállva, míg végre hazaértünk. A ház oldalfalára nyílt egy ablak. Pistu bement a házba, és kinyitotta az ablakot. Visszaszaladt, tuszkolni-tolni kezdtük a fát az ablakon át. Nehezen ment. A zajra anya bement a szobába, és annyira meglepődött, hogy elfelejtett megszidni.

Másnap Ambró bácsi a két kicsit mesemondásra bevitte magához. Addig mi feldíszítettük a fát, gyertyát és angyalhajat aggattunk ágaira. Más díszünk nem volt. Amikor a csengettyű megszólalt, a gyerekek beszaladtak a szobába. Volt nagy meglepetés, öröm!

Mindannyian csodálkozva néztük az „angyalfiát”, a tálban illatozó aranysárgára sült pogácsákat. Mint később megtudtuk, anya egész éjjel sütötte a pogácsákat, titokban, hogy meg ne lássuk.

Meghatottan álltunk a karácsonyfánál, és énekeltük a Mennyből az Angyalt és a Rossz a Jézus kis csizmáját.

Sok-sok év telt el azóta… Családunkból már csak én élek.

Az a régi, feledhetetlen Karácsony ma is a lelkemben él. Hallom a csengő gyermekhangokat, érzem a friss pogácsa illatát. Hiába repültek felettünk a halált hozó gépek, ránk angyalok vigyáztak, míg a Földet, a szenvedést a puha-pelyhes hó lágyan betakarta.

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©