Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

Bodó Csiba Gizella

Berta Tanár Úr

1956 szeptemberében még a Sztálin úti iskolában kezdtük az évet.

Már rebesgették, hogy akik lakcím szerint az új iskola körzetébe tartoznak, hamarosan átkerülnek a Miklós utcai Általános Iskolába. Nem bántam, nagyon nem bántam, hogy elkerülök ebből az intézményből. A négy esztendő alatt, ami hatéves koromtól számított, egy napra sem emlékeztem, ami kedves emléket hagyott volna bennem. Aztán valami történt, aminek a furcsa zöngéjét éreztük egész környezetünkben, de nem tudtuk egész pontosan, hogy mi is közeledik. Utolsó emlékképem erről az iskoláról, hogy ülünk a padok tetején, a tanárok már jó ideje nem jöttek be a terembe. Megvitatjuk, hogy ki mit hallott otthon, mi is történik itt, a városban, meg az országban! Hát persze, nagyon tudtuk, egymás szavába vágtunk, tíz évesek voltunk, szeptembertől már felsőtagozatosok. Saját nagy zsivajunkban észre sem vettük, hogy bejött egy tanárnő, és közölte, hogy másnaptól szénszünet lesz, nem kell iskolába mennünk.

Napok törlődtek ki emlékezetemből, ami az iskolát illette. Amikor letelt a szénszünet, az új iskola várt bennünket. Izgalommal, kíváncsisággal mentem a tulajdonképpen egyetlen utcával arrébb lévő, sok nagy ablakszemmel ragyogó, új sárga épületbe.

Ez az épület és az itt megélt, felsőtagozatos (az már nem gyerek) életem, ellentétben az előző korszakkal, sok izgalmas, kedves emlékkel él bennem ma is.

Az egyik ilyen emlék Berta tanár Úr. Ötödik osztályba léptünk, amikor megkezdődött a nyelvtanulás. Ez már önmagában „nagyos” dolog. A sok új tantárgy mellett ott ékeskedett az orosz nyelv, a komoly „történelem”, amit a fiatal Lukács tanár úr kezdett oktatni. Nagyon komolyan lépett be első órájára az V/b. lányosztályába. A komolysága, az elvárásai nem is változtak áldásos tevékenysége alatt. Magázott bennünket. Szokatlan fegyelmezési módszerei voltak, hozzánk vágta gondolkodás nélkül a krétát, ha valami nem olyan pisszenéstelen csendben történt, ahogy ő elvárta, vagy ha szerinte nem gondolkodtunk, ha nem volt elég szép a füzetünk, vagy tiszta a körmünk. A füzettel kezdődött az első elvárás ismertetése; az első oldal lapján szép boltív alakban kellett felírni, hogy „Historia est magistra vitae”. – Ez latinul van – mondta –, és azt jelenti, hogy a „Történelem az élet tanítómestere”. Ezt jegyezzétek meg egy életre, és a magyar mondatot a füzet alján írjátok le, szép betűkkel, és a fordított boltív szinte egy kört alkot a történelem füzet első oldalán. A kettő között jövő órára tessék valamilyen képet választani témaként és berajzolni. – Nagy gonddal rajzoltam otthon – egy képeslapról – a Jáki templom kapuját.

Hosszú, kemény vonalzóval csapott nagyokat a padra, ha valaminek hangsúlyt akart adni. És rengeteg ilyen dolog volt.. Ő tanította az éneket is. Énekórán mintha egy hajszál-árnyalattal lágyabb lett volna. De ezek az órák is feszültségben teltek el, sosem tudtuk, mikor mitől robban ki belőle az elégedetlenség, a nem tetszés. Mire évvége felé megszoktuk volna, már elküldték az iskolából. Sok szülő panasza volt talán az ok, talán más? Nem sajnáltuk, de nem is féltünk tőle akkor már, hiszen rájöttünk, hogy csak tökéletes, precíz, pontos munkát, teljes fegyelmet és tanulást várt el tőlünk.

A másik új tantárgy az orosz nyelv volt. Berta tanár úr halkan, lassan jött be a terembe! A hangja is halk és kedves volt, kért bennünket, hogy egyenként felállva szépen mutatkozzunk be, miután ennyit mondott: – Én fogom tanítani az orosz nyelvet – és bemutatkozott! – Kérem, hogy figyeljetek az órán, az mindnyájunknak egyszerűbbé teszi a munkát.

Mindenkire figyelmesen nézett, szelíd, kedves mosollyal köszönte meg a bemutatkozást. Valami egyszerű kérdése volt egyik-másikunkhoz. Amikor rám került a sor, nevem hallatára ismét finom, alig észrevehetően elmosolyodott, majd azt kérdezte: – Nem járt a másik iskolába két testvéred? – De igen – válaszoltam. – Tanítottam őket is, négy–öt éve. Emlékszem rájuk – révedt el tekintete egy pillanatra. – Szóval te vagy a húguk? – Igen – mondtam boldogan, hiszen gyönyörűséggel töltött el, hogy ez a tanár emlékszik évekkel később is testvéreimre, jó diákoknak tartotta őket, s egy biztató mondatot mondott – örömzavaromban nem is tudtam, hogy mit. (Hiszen az előző iskolában talán még az én nevem sem jegyezte meg az osztályvezető tanító néni, négy év után sem!)

Ez a pár pillanatnyi figyelem meg is határozta az elkövetkező időszakot számomra. Berta tanár úr soha nem emelte fel a hangját, mégis néma csendben hallgattuk az óráit. Tanította a szavakat szépen, érthetően, tagolva, felírva a táblára. Körülírta a szavakat – hogy köny-nyebb legyen megjegyezni –, hogy melyik magyar szóra hasonlít, miből jött létre. Gyakoroltuk a helyes kiejtést mindaddig, amíg nem volt hibátlan. Mindenki mindig sorra került a visszakérdezésben. Nem sietette az osztályt, nem dühödött fel, ha elvétettük, ha másodszor is elvétettük. Türelemmel várt, amíg válaszolni tudtunk. Úgy éreztem, hogy valami atyai szeretettel tanítja az V. osztály tízéves lányait. Nagyon szerettem az oroszórák békés, nyugodt perceit. Én is és a többiek is mindig készültünk. Minden órán előrébb voltunk, haladtunk ütemesen, ahogy annak mennie kell! (Ahogy tanított, azt tanítani kellett volna!) Így képzeltem el egy jó tanárt, a jó órákat. Mindnyájan fegyelmezettek voltunk az óráin, de soha nem görcsösek. Nem volt szüksége fegyelmezésre, nekünk elég volt, ha az a kis szomorkás mosoly eltűnt az arcáról, akkor tudtuk, hogy e pillanatban nem elégedett velünk. S ha azt mondta: – …kértem, hogy figyeljetek egymásra, amikor valamelyik társatok felel, hogy rátok is odafigyeljenek, amikor ti teszitek ugyanezt – ilyenkor szégyelltük magunkat.

Berta tanár úr nem érdemelte meg, hogy bármivel is megbántsuk. Fél év után már ismertük az orosz abc betűit, a cirill írás addig ismeretlen jeleit, olvastuk az egyszerű leckéket. Megdicsért bennünket, ha jól ment a ragozás, szépen az olvasás.

Berta tanár úr mindig pontosan, nyugodt léptekkel jött be az órára! Ha megállt mellettem, éreztem a dohány illatát, de ez nem volt kellemetlen. A szünetben egyedül álldogált a folyosó végén, vagy az udvar ajtóhoz közel, és cigarettázott. Sokat cigarettázott!

Egyszer elmesélte, hogy a Szovjetunióban bővítette nyelvtudását. Úgy emlékszem, hogy később és nem tőle tudtuk meg, hogy hadifogoly volt egy táborban.

November végén, vagy december elején Svájcból kapott csomagokból ruhát, cipőt kaptunk. Igaz, cipő csak egy pár volt, s az is nagy volt arra, aki kapta. Én egy norvégmintás gyapjúpulóverrel lettem gazdagabb, ami két-három mosás után már nem jött rám.

Egy újabb rövid szénszünet után lassan visszazökkent az órák menetrendje a maga kerékvágásába. Hittan órákra is lehetett járni.

Egy nap hiába vártuk Berta tanár urat az orosz órára. Sosem késett, így már az is szokatlan volt, hogy órakezdéskor nem lép be halkan – mintha azt mondaná a járása is, hogy nem akar zavarni bennünket. Kis idő után osztályfőnöknőnk jött be, s érezhetően őszinte-szomorúan jelentette be, hogy Berta tanár úr nem lesz néhány órán, mert beteg lett! Ekkor tudtuk meg, hogy már az oroszországi hadifogságban beteg lett, de azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerült hazatérnie és lassan talpra állnia.

Két-három hét is eltelt, de Berta tanár úr még mindig nem jött, hogy megtartsa nekünk orosz óráját. Nagyon hiányzott, s hiányoztak a nyugodt tanulás órái, pláne Lukács tanár úr extrém, néha hisztériás órái mellett!

Aztán egy alkalommal, talán két hónap is eltelt, amikor Berta tanár úr meglátogatta az osztályt. Félig ülve az első padnak támaszkodott, ahogy előfordult máskor is. Arca soványabb és fakóbb volt, mint korábban, s halk, de szépen hangsúlyozott szavakkal azt mondta; lehet, hogy még egy ideig nem fog jönni, de tanuljunk, ismételjünk sokat és szorgalmasan; valami jókívánságfélét mondott csendesen, majd elköszönt. Némán néztük, ahogy kiment a teremből.

Egy alkalommal – érdeklődésemre – az utcán, volt osztálytárstól hallottam, hogy Berta tanár úr valahol, valami ideg- és elmeosztályon van, „megbolondult”! Ő már nem fog tanítani! Próbáltam érdeklődni Berta tanár úr felől. A felnőttek valahogy kerülték a választ.

Nem sokkal később fiatal orosztanár érkezett Berta tanár úr helyett. Óráin feltűnően komolytalankodtunk, mint akik nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Visszafeleseltünk, nem tanultunk, s ebben a dologban én is jócskán vittem a prímet. A fiatal orosztanár sem tudtak kezelni a helyzetet. Nyolcadik osztályig szinte semmivel többet nem tudtam oroszból, mint amit Berta tanár úr talán háromnegyedévnyi tanítása alatt megtanultam.

Egy esztendő is eltelt már, esős őszi nap volt, amikor megtudtam, hogy Berta tanár úr meghalt. Nagy kerülővel indultam haza, hogy csak úgy bámészkodva baktassak a gondolataimmal. Láttam a mindig nyugodtnak tűnő, csendes embert alig-mosollyal szája szegletén, szemében megőrzött mélységes szomorúságát. Lassú léptei tehát már soha nem jönnek sem hozzánk, sem máshová. Sok mindent szerettem volna még kérdezni, Berta tanár úr! Nagyon nagy igazságtalanságok vannak a világban, éreztem könnyekkel küszködve, tehetetlen belső mérgelődéssel, csökönyösen.

Berta Tanár úr idős volt a mi szemünkben biztosan, de alig néhány évvel volt túl a negyvenen. A cirill betűk – bárhol a világon – Berta Tanár Úr szelíd tanítását hozzák elém fél évszázad után is!

Berta Tanár Úr – szeretnék beülni az óráidra ezen az őszön is. Dohánysárga ujjaid a padon pihennének, mi Veled együtt kántálnánk az új szavakat…!

Találkozunk, Berta Tanár Úr, a „Péter utcai Iskolában”!

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©