1976. szeptember 22-én, szerdán este ültem arra
a nemzetközi vonatra, ami Nagyváradra vitt. Nagyon
készültem a barátomhoz. Szüleim,
testvéreim nem tudtak utazásomról, csupán a
munkahelyemen, ahol négy nap szabadságot kértem.
Nem volt mobiltelefon, nem keresett senki, nem kellett attól
félni, hogy bárkinek hiányoznék ezen a
hétvégén. Szüleim úgy tudták,
dolgozom, ami igaz volt, csak most szabadságon voltam. De hogy
hol? Azt nem mindenkivel közöltem. Ez volt első
romániai utazásom. Kicsit izgultam, hiszen
„tilosban” jártam, ennek az utazásnak
további életemre is hatása lehetett. A szerelem
nem tart vissza, sokkal inkább a veszélyes utakra viszi
azokat, akik erre az útra lépnek. Szerelmemmel szerettem
volna találkozni, hogy senki ne legyen a közelünkben.
Tavasszal jött a szerelem, utána éreztük, hogy
egymás nélkül nehezen tudnánk élni.
Sok volt az akadály, nem voltunk egyszerű helyzetben, hiszen
volt egy elvem, „nős emberrel soha nem fogok kikezdeni”.
Első számú szabály volt eddig, de a
szabályt felborította, hogy engem is szerettek, és
nem volt teljesen világos… ki kezdett ki kivel?
Készültem a találkozóra, de közben
nagyon féltem. Tavasz régen volt, ő ott, én itt,
az ördögök mindig körülöttünk
„duruzsoltak”, mindenki ellenünk dolgozott. Mit akarsz
egy nős embertől? Főleg, aki nem él Magyarországon, azt
mond, amit akar. Biztos vagy benne, hogy elvesz, és ha elvesz,
akkor mi lesz veletek? Hol fogtok élni, és miből vesztek
lakást? Talán te fogsz Romániába menni?
Csak nem akarsz ott élni, ahonnan mindenki menekül?
Sok volt az ismeretlen, ezért akartam odamenni, hogy
meggyőződjem arról a világról. Ott is emberek
élnek, és nekem látnom kell, hogyan.
Az Istenhegyi úton laktam egy
szuterénlakásban Gizike néninél. Kedves
volt, és nagyon drukkolt nekem, hogy minden az
elképzelésem szerint történjen. Megfogadta,
nem árulja el senkinek, hogy éppen hol járok.
Munka után kimentem a Keleti pályaudvarra, és
vártam a nemzetközi gyorsvonatot. Aznap még levelet
kaptam barátomtól, tudtam, nagyon vár. Nem
kísért ki senki, nem voltam olyan bizalmas viszonyban
munkatársaimmal, hogy erről meséljek. Nehéz
csomagjaimmal egyedül álltam a peronon, a kezdődő
naplemente nem világította meg a vonatot.
Szorongásom nem múlt el, a sok ismeretlen nem tett
vidámmá, félelmeim csak tornyosultak a vonat
késése miatt. Aztán csak befutott
Prágából. Gyorsan elfoglaltam helyemet a
rovarirtótól bűzlő kupéban, ahol a piros
plüssön horgolt csipketakaró ékeskedett. Kicsit
megleptek az állapotok, nem ilyennek képzeltem a
„Balt Orient Expressz” járatát. Ez nem az
„Orient Expressz” volt, amivel annak idején Agatha
Christie utazott, és ahol a „Gyilkosság az Orient
expresszen” c. híres regénye
játszódik.
Sokan voltunk. Kupénk megtelt, pillanatnyi
kellemetlenségek után elindultunk célunk
felé. Idegesen ültünk, beszélgetni senki nem
mert, nem tudtuk, ki utazik mellettünk a szűk helyen. A
közelség nem volt kellemes. Nem akartunk azonosulni a
másikkal, az egyik ember magyarul beszélt, a másik
románul. A félelem sem hozott a másikhoz
közel, elég volt az enyém, nem akartam a
mások félelmeiről tudni. A könyv, amit vittem
magammal, elzárt a külvilágtól, így
nem kerülhetett senki a közelembe. Persze, nem tudott
teljesen lekötni, mert az agyam állandóan
elkalandozott.
Éjjel tizenegy körül a határhoz
értünk. A magyar vámosok bejöttek, mindenki a
táskáját levette, ők rutinosan néztek előbb
az útlevélre, emberekre, majd a csomagra. Nem
emlékszem bármi kellemetlenségre.
Tíz perc után már a román
határon álltunk. Ami akkor történt, egy
életre nyomott hagyott bennem. Mintha egy gettóba
érkeztünk volna. Amikor a vonat megállt,
szögesdróttal körülvett területre futottunk
be. Ahogy kinéztem az ablakon, megdöbbenve láttam,
hogy az állomás reflektoroktól fényes, a
vonat mellett katonák álltak, puskával és
kiabáltak. Számomra ismeretlen szavakat
ordítottak, talán, hogy „ húzzák fel
az ablakot! Senki nem szállhat le!” A vonatra
kiabálva felszálló határőrök mindenkit
bezavartak a folyosókról. Kis létrával a
kezükben futottak végig a kocsikban Mindenhol, a WC-ben, a
vonat felső boltozata alatt (amiről eddig nem is sejtettem, hogy ilyen
is van) megbúvó embereket kerestek. Mindenkit
felállítottak. Alig fértünk el, hátha
a csomagtartóban fent a csomagok mögött valaki
megbújik. Nem volt senki, és mindez két
szocialista ország határán történt,
ahol még a légynek sem lett volna helye elbújni,
mert minden szegletet megnéztek. A felfegyverzett katonák
az állomáson futólépésben,
kiabálva rohangáltak. Egy idő után érkezett
az őrnagyi rangban lévő határőr, hogy a mi
szerencsétlen kis csomagjainkat átnézze,
útlevelünket átvizsgálja. Rám
nézett, hogy a fotó, amit lát, tényleg
engem ábrázol-e? Nagyon megtiszteltek. Biztos volt
félelem a szememben, de valamiért mégis nagyon
nyugodtnak éreztem magam. Első vonatutazásom
emléke megtanított, hogy az egyik „szocialista
ország” és egy másik szocialista
ország között óriási
különbség van. Határ volt, ami népeket
választott el egymástól. Mindenkit alaposan
megnéztek, megmotoztak, hogy van-e nála tiltott
áru.
Tiltott áru nem volt nálam, a tiltott szerelmet nem
látták, ahhoz nem volt
készülékük, az a szívem egy
láthatatlan szegletében zakatolt. A tiltott
eszméket, ami a fejekben volt, nem látták, csak
érezték és féltek tőle. Azonnal
tisztába kerültem azzal, hogy oda senki hívatlanul
nem léphet be, de nem is engedik ki, csak úgy.
Akkor már tudtam, nem szeretnék ott élni.
Ennél egy fokkal az volt megalázóbb, amikor
visszafelé, a nagyváradi várócsarnokban egy
dohányzóasztalra raktam fel a bőröndöm,
és mások figyelő tekintetétől
kísérve a csomagomat kinyitottam…
…vagy egy későbbi utazásnál azt
látni, amikor mellettem a Romániába
visszautazó fiatal hölgy
táskájából a vámos kiemelte a
fogamzásgátló orvosságot. Ahogy azzal a
nővel nyolc ember jelenlétében üvöltöttek,
hogy a „hatalom mindent megengedett magának”! Az
útlevelét azonnal elvették, és
elmondták neki, hogy Romániában bármilyen
betegséged lehet, de ha b…l, akkor szülni is fogsz!
Öt év alatt, közel húsz oda-vissza
utazással a hátam mögött, lassan nem
érdekeltek a vámosok. Nem tudtak újat
produkálni. Minden variációt
átéltem, egyre közömbösebb lettem.
Megtanultam, a szerelemért bármilyen
tortúrán végigmegyek, ha ez vezet a célig.
Amikor véget ért, sokáig nem akartam
sehová utazni, mert az évek alatt átélt
sokkhatás eléggé nyomott hagyott az agyamban
és a lelkemben.
Nehéz ma újra átélni az akkor
történteket.
*
