Ahogy telnek az évek, veszít erejéből a
testünk, kopik a memóriánk. Van, aki tagadja, van,
aki bevallja. Én bevallom, bár az elején nem volt
könnyű elfogadni, hogy lassabban mozognak a kezeim, lábaim.
Ráadásul sűrűn elfelejtek dolgokat, de beletörődtem.
Ezzel már együtt kell élnem.
Egy régi ismerősömmel beszélgettem.
Elmeséltem neki, mennyit megyek hasztalanul, folyton elfelejtek
valamit. Mire ő magabiztosan felcsattant:
– Én bizony nem! Az én
memóriámmal nincs gond. Úgy vág az eszem,
mint a borotva. Jó éles benne a zsilett!
Nem szóltam semmit, csak sóhajtottam egy nagyot.
Gondoltam, nem szállok vele vitába. Némi
csönd után belekezdett a történetébe
immár harmadszorra is! Beleélte magát, csak
mondta, mondta… Egy darabig hallgattam, aztán
közbeszóltam:
– Ne haragudj, ezt már elmesélted
kétszer is.
Rám nézett bambán, majd tiltakozott:
– Én? Soha! Rosszul emlékszel.
Erre a válaszra nem számítottam, ezért
kissé erősebb hangnemben folytattam.
– Bevallom, egyre több esetben elfelejtek dolgokat. De
erre az esetre, amit most meséltél, tisztán
emlékszem. Hidd el!
– Honnan szeded? Te összekeversz engem valakivel!
– mérgelődött magában.
– Dehogy! – válaszoltam. – Akkor most
nyisd ki jól a füledet! Elmondom a mondókád
lényegét. Aztán válaszolj! –
Néhány mondatba besűrítettem a
történetet. – Nos, így volt? – tettem
fel neki a kérdést. Nem szólt egy szót sem,
csak ült némán. Nagyon lelombozódott. Arra
gondoltam, oldom a feszültséget. – Akkor figyelj!
Vigaszul elmondom, én mit csináltam.
Évek során összegyűlt rengeteg
rezsiszámlám, meg ki tudja, még mi minden, amire
nincs szükségem. Ráérősen
átválogattam az összest. A maradékot sorba
raktam. Akkor vettem észre, hiányzik egy hivatalos irat.
Ideges lettem, izzadtam, sírtam, mi lesz, ha
véletlenül szükség van rá? De nemcsak ez
bántott, hanem hogy hogyan sikerült eltüntetnem! Egyre
jobban kopik az eszem, mérgelődtem. Lányom vigasztalt: ne
is törődj vele, ezért nem érdemes sírni.
Csak nem hagyott békén az eset, elmentem az
intézménybe, és segítséget
kértem. Egy kedves hölgy elkérte a személyi
igazolványomat, megnézte a
számítógépen az adatokat, semmi perc alatt
tájékoztatott:
– Kedves hölgyem! Nem tett semmi rosszat. Az az irat,
amit ön keresett, nem is létezik, ugyanis már nem
küldünk értesítést. Minden megtekinthető
az ügyfélkapun.
– Nekem nincs – feleltem kissé
megkönnyebbülve.
– Megnyugtatásképpen kinyomtatom önnek,
ha szeretné – ajánlotta fel a hölgy mosolyogva.
– Köszönöm szépen – feleltem.
Ismerősöm, láttam, elmélyült gondolataiba.
Talán belátta, ő sem olyan penge, mint amilyennek hiszi
magát.
– Kopik a memóriánk, na és? Kit
érdekel? – mondtam. – Nem mi vagyunk az elsők, de az
utolsók sem, lásd be! Próbáld meg
elfogadni.
*
