Örökké virágáruslány
SZÉPPRÓZA
Kühne Katalin
Panka Mikulása
„Jónak lenni jó." (Böjte Csaba)
A nyár régen véget
ért, kezdődött az iskola, jöttek az őszi hideg szelek,
esett az eső. Végre elérkezett a december hatodika, vele
a várva várt Mikulás is. Panka idén egy
hétig együtt nyaralt Erdélyben a Mikulással.
A kicsi lány hamar feloldódott a számára
ismeretlen társaságban, őt is megkedvelte mindenki. Az
eleven, pajkos gyermeket köny-nyű volt megszeretni. A felnőttek
közelében ugrándozott mindig, a
túrákon hol egyikükkel, hol másikukkal
baktatott fel a hegyre. Néha engedte, hogy kézen
fogják, de legtöbbször oda-vissza szaladgált a
hosszú sorban, aranyhaja ott lebbent
körülöttük. Estére a sok
élménytől nem fáradt el, alig lehetett lefektetni,
ébersége csak erősödött. A Hargitán tett
nagy út után a Szent Anna-tó mellett mindenki egy
kis pihenésre vágyott, de ő fáradhatatlan volt.
Belegázoltak a tó vízébe, jól esett
a lábuknak a langyos víz. Panka belefeküdt a
sekély vízbe, a nénik körbevették,
egymással versenyeztek, ki hintáztassa meg a
kislányt. Tovább utaztak, ő a buszban egy pillanat alatt
elaludt, mint ahogy a Medve-tónál a fürdés,
hancúrozás után is. Édesapja
vállán édesdeden aludt, míg a
kilométerekre lévő buszhoz értek. A
szállásra érve újra feléledt,
egész este ott csicsergett körülöttük.
Most nagyon készült, hogy
újra találkozhasson az ő Mikulásával.
Felvette legszebb ruhácskáját, verset tanult, hogy
azzal köszöntse majd őt. Eddig anya kollégája,
az igazgatóhelyettes Erika néni öltözött
fel Mikulás-ruhába, de őt minden gyerek azonnal
felismerte. Hiába ragasztott vattából
szakállat, vette fel a piros köpenyt, sapkát,
elváltoztatta hangját, ez nem sokat segített.
Hangsúlya, mozdulatai hamar elárulták. Azt
ígérte anya, aki a mesejátékban a krampusz
szerepét játszotta, hogy most nem Erika néni lesz
az iskolai ünnepségen, hanem egy igazi Mikulás
látogatja meg őket. Panka remélte, hogy az ő
Mikulása lesz az. A sályi Eötvös-kastély
nagyterme tele volt gyerekekkel, az egész iskola ott volt. A
tanárok, vagy a szülők ölében is ültek.
Karácsonyi verseket mondogattak, vagy énekeltek,
amíg várták a
„nagyszakállút”. Eltelt már
húsz perc, az izgalom a tetőfokára hágott, amikor
hirtelen feltűnt az ajtóban egy mosolygós
Mikulás bácsi. – Ő az – örült meg
Panka –, akivel a nyáron találkoztam, ott, az
erdélyi havasok között. Azon a csodálatos
héten sok tréfás történetet
mesélt nekem – mondta Robinak, aki mellette ült
kerekes székében. Robika szeme is felcsillant, az
egész társaság örömmel, tapssal
fogadta őt. A tanároknak most nem kellett fegyelmezni, ettől a
csodás meglepetéstől, hogy végre
láthatják az igazi Mikulást, azonnal
lecsendesedtek, figyelték minden mozdulatát. Ami
néni, Panka édesanyja volt a krampusz, bevezette őt a
terembe, a fáradt Mikulás leülhetett végre a
hosszú út után.
A tanárok egy mesejátékkal
örvendeztették meg a diákokat és a
Mikulást. Rénszarvasnak öltözve hozták
be a szánról a sok ajándékot,
manócskák csomagolták be azokat, mind a tíz
osztálynak külön csomagot készítettek. A
krampusz ott ugrált mellettük, gonoszkodó fintorokat
vágott, óvatosan odasompolygott, el-elcsent egy-egy
szaloncukrot vagy mogyorót, kaján arccal a
szájába tömte. A manócskák
elzavarták, de ő újra visszajött, és amikor a
manók másra figyeltek, megint ellopott valamit. A
gyerekek harsány kacagással fogadták
csínyeit. Végre elkészültek a csomagokkal, a
rénszarvasok odavitték a Mikulás mellé a
nagy zsákot.
A mesejátékot megtapsolták, végre
szóhoz juthatott a Mikulás is. Ügyes
segítője, a krampusz elővarázsolta
táskájából azokat a jegyzeteket, amiket
akkor készített a Mikulás, amikor legutóbb
errefelé járt, és megfigyelte
távcsövén át a gyermekeket. A lapokról
olvasta fel tapasztalatait, egyenként szólította
meg őket, tudta, hogyan viselkedtek az év során az
órákon és a szünetekben, tanáraikkal
vagy társaikkal. A csintalanokat, rendetleneket
megdorgálta, az ügyes, jól tanuló, kedves
gyerekeket megdicsérte. Figyelmeztette a gyengébben
teljesítő diákokat arra, hogy ezután jobban
igyekezzenek. Minden jó és rossz
tulajdonságukról értesült, ki-ki
érdemei szerint kapott egyénre szabott
értékelést. A diákok
osztályonként énekeltek, vagy verseltek a
Mikulásnak, aki ezután odavitte a
tanárnéniknek a csomagjukat.
A bentlakásos intézetben hátrányos
helyzetű, mozgáskorlátozott vagy fogyatékos
gyerekek tanulnak, hétvégén vihetik haza őket
szüleik. A tanárok úgy összenőttek velük,
mintha a saját gyerekeik lennének.
Hivatásként végzik munkájukat, nagy
figyelemmel és szeretettel fordulnak feléjük. Ez
megnyilvánult minden szavukban, mozdulatukban, amikor a
virgonckodó, izgő-mozgó gyereket pillanatok alatt
lecsillapították, vagy amikor a tolószékből
kiemelve ölben vitték ki a folyosóra őket.
Lehajoltak hozzájuk, megsimogatták, közben csendesen
megnyugtatták a kis betegeket. A gyerekekkel együtt ők is
jól szórakoztak, nevetgéltek a
tréfákon. A gyerekek elismerték hibáikat,
amiket a Mikulás emlegetett, megígérték,
hogy arra törekednek majd, hogy jövőre megváltoznak.
Egyenként felnyújtották kis kezüket, amikor
ők voltak soron, mosolyogtak, vagy elszomorodtak, de amikor a
társuk következett, akkor felszabadultan nevettek, mert
annál nincs jobb, mint amikor másokon lehet kacagni.
Három órán át tartott az
ünnepség, csendben, fegyelmezetten ülték
végig a gyerekek, ami az egészséges
gyerekeknél oly' ritka, mint a fehér holló. Ők
sokszor már húsz perc után is rendetlenkednek, de
itt mélységes figyelemmel hallgatták a
Mikulás szavait. Néhány gyereket ki kellett
kísérni ugyan, de a többiek türelmesen
ültek. Ricsi, aki a legelevenebb fiú volt köztük,
sokszor rosszalkodott az órákon, most kiszaladt
anyukájához, mert a rajzát át akarta adni a
Mikulásnak. Visszafelé jövet egyenesen hozzá
sietett, átadta a rajzot, és átölelte őt. A
Mikulás meghatódott, arcán egy forró csepp
csordogált lefelé. Minden gyereket elvarázsolt a
Mikulás. Egy négyéves fiúcska, Marci
– először édesanyja öléből, majd
később egyre közelebbről – tágra nyílt
szemmel figyelte, méregette őt, ide-oda szaladgált a
teremben, majd egyszer csak úgy felbátorodott, hogy
odament hozzá, és bebújt a Mikulás
ölébe. Ezek azok a csodás pillanatok, amiért
érdemes élni.
Elfogytak a jegyzetek, minden osztály sorra került,
mindenki megkapta a csomagját. Véget ért az
ünnepség, a Mikulás is a szánjához
igyekezett. Utolsó percben még többen odaszaladtak
hozzá, és átadták rajzaikat. Így
nemcsak ő adott ajándékot, ő kapta talán a
legértékesebbet, a gyerekek szeretetét. A
mosolygó tekintetek, a dalok, a figyelem, ami felé
irányult, az ő lelkét is megmelengették.
Szívből szívbe áramlott a szeretet, az
éltető energiát minden résztvevő érezte.
Amikor felemelte üres zsákját, és
kifelé ment, ahogy elhaladt a tolókocsik mellett, a kis
kezek felé kapkodtak, igyekeztek megsimogatni kabátja
ujját, vagy a kezét, megköszönték
ajándékait, és hívták, hogy
jöjjön el jövőre is hozzájuk. Ő
megígérte.
A kipirult arcú kis betegek ez alatt a pár óra
alatt elfelejthették évek óta tartó
erőfeszítéseiket, szomorúságukat, hogy nem
lehetnek együtt szüleikkel, hogy minden tagjuk fáj, de
dolgozni, gyakorolni kell, hogy jobban tudjanak majd egyszer mozogni,
hogy lábra állhassanak, ne legyenek kiszolgáltatva
másoknak. A mindennapok szürkeségébe a
Mikulás fényt hozott, nekik csak hallgatniuk kellett ezt
a kedves, mosolygó öregembert, ráadásul
finomságokkal teli csomagot is kaptak. Panka is megpuszilta
még egyszer az ő Mikulás barátját. A
rénszarvasok kinn toporogtak már a hóban. A
Mikulás felült a szánra, hiszen sok-sok gyerek
várta még őt máshol. A szarvasok a levegőbe
emelték, és az égi országúton
szálltak vele. Egy pillanat alatt eltűntek a csillagok
között. A tanárok is igyekeztek másképp
viselkedni, mint a tanítási idő alatt, most bolondoztak
velük. Átkísérték a
kerekesszékes, vagy a lassan, nehezen lépegető kis
betegeket egy másik terembe, ahol már csillogó
lámpákkal feldíszített színpadon a
Manó zenekar várta őket. Panka is áttolta Robit
oda, Marcival azonnal táncolni kezdtek. – Szép
ünnep volt. Ugye, milyen aranyos az én Mikulás
barátom? – kérdezte Panka. – Remélem,
jövőre is eljön hozzánk – felelte Marci. A
szünetben a szakácsnénik finom sörkiflit
kínálgattak, amibe virslit rejtettek. Gyorsan
eltüntették a tálról a kis táncosok.
Elbúcsúztam én is, hazaindultam e csodás
délután melengető érzésével
szívemben. Pankáék és a tanárok
mosolyogva integettek a táncparkettről. Kiértem a
kastély parkjába, a hóborította
fenyőfák úgy vigyáztak a benn élőkre,
mintha valaki ezzel bízta volna meg őket. Felnéztem a
csillagos égre, és mintha megpillantottam volna a
Fennvalót, aki ideküldte hozzánk
püspökét, hogy örömöt hozzon a
rászoruló gyerekek életébe. Látni
véltem a rénszarvasokkal száguldó
szánon a piros ruhás Mikulás mosolyát is.
♣ ♣
♣
|
|
|