Ha beszélni kezd a tegnap csendje,
kicsit elülnek az ember fájdalmai,
bár rajta még rámért, nagy keresztje,
de lelassulnak az Isten malmai.
Még nincs felelet a kérdésekre,
hiába küldözgetjük a füstjeleket,
nem kapunk választ a miértekre,
de már értékelhető jelzéseket.
…a Mindenség vár, hallgat csendesen,
míg átlépünk a gyémánt kincseken…

Minden múló, akár a villanás,
bárhol legyen, palota, vár, vagy sír fölött,
reményt jelent minden felcsillanás,
hinni akarjuk, létezik szép, jó, s örök!
Élünk. Szenvedni kell, tűrni, merni,
mindent bírni kell, hisz így tudunk csak nyerni,
nevetni, sírni, bűnünk beismerni,
mely ha elkendőzzük is, tengernyi.
…a Mindenség vár, hallgat csendesen,
míg átlépünk a gyémánt kincseken.

A jóval, rosszal szembe kell nézni,
az ember míg él, mindig álmokat keres,
nőnie kell, magához felérni,
közben tudni, egy állomás sem végleges.
Rohan a vonat, de néha lassít,
miután gyönyörbe némul szédülőn,
amit szeretnénk, össze nem passzít,
Ő biztos jól tudja, mért hagyja külön.
…a Mindenség vár, hallgat csendesen,
míg átlépünk a gyémánt kincseken.

Őszül az ember is, épp, mint a táj,
öregszik, elmeszesednek csontjai,
mielőtt végleg megadná magát,
már tudja, mindenről le kell mondani.
De míg együtt az oszthatatlan én,
az idegpályák, sejtek köztes léte,
bár a folyton újulás vastörvény,
szeretné, ha még soká lenne vége.
…a Mindenség vár, hallgat csendesen,
míg átlépünk a gyémánt kincseken.

Az életről bölcsen meditálva
hull le róla szépség, s marad árván,
hiába élt tisztán, szívét tárva,
élte végéig tanult a maga kárán.
Mint vízcsiszolta kő, olyan az ember,
marják érdekszított ellentétek,
folyton csak háborog, mint a tenger,
nem csendesítik semmilyen érvek.
a Mindenség vár, hallgat csendesen,
míg átlépünk a gyémánt kincseken….
– „Küzdj csak ember, küzdj, és bízva bízzál,
győzd le a benned rejlő szörnyeket!”
Megteremtettelek, hát hadakozzál,
a végén majd lecsendesítelek –
mondja az Úr, ki vonz, vezet a fényhez,
hol már nem tudsz többé semmit elrontani,
de addig véd még, a hiteddel vértez,
és lázongásod sem kell elfojtani.
…a Mindenség vár, hallgat csendesen,
míg átlépünk a gyémánt kincseken….

Jóvátenni ott már semmit sem fogunk,
nem küzdünk többé, és nem is alkuszunk,
de itt még álmodozunk, bizakodunk,
a változtathatatlanba beleborzadunk.
Zsörtölődünk és zsarnokoskodunk,
részegülünk, aztán józanodunk,
vágyakozunk s mégis tiltakozunk,
lecsillapodunk, és megállapodunk.
…a Mindenség vár, hallgat csendesen,
míg átlépünk a gyémánt kincseken….

Sokszor kicsit egyhelyben topogunk,
közben csodálkozva sajnálkozunk,
ha rájövünk, semmihez nincs jogunk,
mert Isten nélkül senkik sem vagyunk.
…Majd gondolkodunk, a világhoz szokunk,
látszólag könnyebben eligazodunk…
majd az égre nézünk le- és megnyugodva, 
ha néha fájón is, mélyet sóhajtozva.
…a Mindenség vár, hallgat csendesen,
míg átlépünk a gyémánt kincseken…

Elrebegünk motyogva egy imát,
tán figyel Isten s a csillagmiriád,
s mert nem nyugszunk sosem, hát újra kérdezünk,
mert létezünk, s mert ez egyetlen érdekünk.
Majd megérkezünk… és meg kell kérdenünk…
Édes Istenem, mondd, mivé leszünk?
…S magunktól is tudjuk a választ, mivé,
mint künn a pára meglásd, semmivé…
…a Mindenség vár, hallgat csendesen,
míg átlépünk a gyémánt kincseken….