Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

B. Kovács László

A doktor

Sötétedés elõtt megint erőt vett rajta a köhögés. Pedig már úgy tűnt, hogy javul az állapota. Az egyik kezét a szája elé kapta, a másikkal a pizsamája zsebében kotorászott. Végre előhúzott egy lepedőnagyságú zsebkendőt. A köhögés zajára egy szépnek mondható nő jött be a konyhából. A felesége. Egyetlen ránc sem volt sem az arcán, sem a nyakán, hiszen még harminc éves sem volt. Fényes fekete haja rendetlen, fésületlen hullámokban omlott a vállára. Elnyomta a cigarettáját, és beletúrt a hajába. Megrázta a fejét. Behúzta a függönyt, és felkattintotta a villanyt. A mennyezetről lógó egy szál csupasz villanykörte halvány fénnyel töltötte meg a kis szobát.
– Sanyi, mégis csak ki kellene hívni az orvost, nem? – kérdezte, és aggódó tekintetét a lázmérőre irányította.
– Fölösleges! Hagyj békén, Mari! – morrant a férfi.
– De hát harminckilenc nyolc!
– Rosszul mér. Nem érdekel – vetette oda, és az oldalára fordult, be a fal felé. Nyögdécselt, kényelmetlen volt ez a testhelyzet is. Forgolódott.
Egyszer csak felült, hogy felkeljen. Nagy nehezen feltápászkodott. A felesége segíteni akart. A férfi ellökte a kezét, és odabotorkált a szoba közepén álló asztalhoz. Rajta volt az ebédje, egy tányér túrós tészta. Dél óta nem nyúlt hozzá. Fogta a villát, beleturkált. Most sem volt étvágya. Odatámolygott az ágyához, és rádőlt a hepehupás, összetúrt paplanra. Feje alá gyűrte a párnát, és befordult a fal felé.
Üres tekintettel, szótlanul bámulta a repedezett, penészes falat. A falon máshol is voltak repedések, nem csak az ágy mellett. Bár a főút egy kissé odább, úgy negyven-ötvenméternyire vezetett, most is rázkódtak a falak.
Mari az ágy előtt álló hokedlihoz lépett, hogy megigazítsa rajta az összekoccanó poharakat. Az egyik pohárban méz volt, a másikban tea. „Ez teljesen kihűlt” – állapította meg magában. Fogta a poharat, hogy kivigye a konyhába, és friss teát főzzön. Odaszólt a férjének, szinte könyörgőre fogva a hangját:
– Kihívom a doktort, jó? Mindjárt nyolc óra, telefonon még elérem, ma a szomszéd faluban rendel.
A beteg férfi változatlanul hallani sem akart a dologról. Annyira dühbe gurult, hogy lekapta a hokedliról a mézes poharat, és a falhoz vágta.
– Ide ne jöjjön nekem… az a fazon! – ordította, és megvakarta háromnapos borostáját. – Hogyne, hogy… hogy… eltegyen láb alól – tajtékzott, és újra kitört rajta a köhögés. Annyira elkapta, majdnem megfulladt. Amikor nagy nehezen lecsillapodott, megint rákezdte. – Egy olyan orvos, aki… abban a pártban… van… nekem nem… kell…
Nem tudta folytatni, hirtelen megint rátört a köhögés. Húzva köhögött, úgy hangzott, mint a kutyaugatás.
– Félrebeszélsz, látod? Muszáj, hogy orvos lásson.
Mari kiment a konyhába, hogy odategye a teának való vizet. Közben eszébe jutott, hogy Sanyi biztosan a tévében hallhatott valamit, amit félreértett. – „Igen, igen, most már emlékszem. Az a jelölt nyilatkozta, hogy vannak bizonyos orvosok, akik… Brrr, rossz rágondolni, hogy ez a Sanyi is ilyen hiszékeny, így bedől ostoba és rosszízű szólamoknak…”
Amíg a teavíz forrt, felhívta a rendelőt. Az asszisztensnő vette fel a kagylót.
– Nagy doktor rendelője. Igen, rendel. Most végzünk.
– Ki tudna jönni a doktor úr? Magas láza van a férjemnek.
– Mekkora?
– Majdnem negyven fok. És nem tudjuk csillapítani.
– Azonnal szólok a doktor úrnak. Tessék mondani a címet…
Mari a telefonálás után megmondta a férjének, hogy szólt az orvosnak. Nemsokára jön.

*


Dr. Nagy János háziorvos már nem volt éppen fiatal ember. Öt évvel volt túl a nyugdíjkorhatáron, és még mindig dolgozott helyettesítőként, amíg az egyik megüresedett praxist be nem tudják tölteni. Különben két falu is ellátás nélkül maradt volna.
Már nyolc óra elmúlt, besötétedett. Épp elment az utolsó beteg, aznap az ötvenkilencedik, amikor Éva, az asszisztensnő átadta neki a hívást.
A doktor megnézte a címet, összehajtogatta a papírlapot, és zsebre tette. Fáradtan elmosolyodott. Bezárta a rendelőt, és mielőtt haza bocsátotta volna Évát, aki két házzal odább lakott, emlékeztette:
– Holnap reggel, ugyanitt. Jó éjszakát.
– Viszontlátásra, doktor úr. Pihenjen jól, magára fér.
Nagy doktor beült a kocsijába. Mielőtt indított volna, felkapcsolta a kocsi belső világítását, a biztonság kedvéért még egyszer megnézte a címet. Nincs messze, tizenöt perc autóút.
Megigazította a tükröt, belepillantott. Nyúzott, karikás szemű arc nézett vissza rá, amelybe mély barázdákat vésett a kor, és persze az elmúlt nap fárasztó munkája. „Sóhajtozásra nincs idő, vár a beteg” – gondolta, és bekapcsolta a fényszórókat. Indított. Menet közben leengedte az ablakot, friss, langyos levegő áramlott be. Megnyugtató, jólesően simogató. A motor egyhangú duruzsolással dolgozott. Forgalom nem volt, az álmosító, békés sötétbe csak az ő kocsijának fénykévéje vágott bele. A doktor úgy döntött, megáll egy pillanatra, nehogy elaludjon.
Félrehúzódott az útpadkára, és leállította a járművet. Jobb kezét a kormányon pihentette, a balt kilógatta a nyitott ablakon. Kinyújtotta lábát. Pihent egyet.

*


Mari egy szem lázcsillapítóval és a meleg teával visszament a szobába. Nagy nehezen rávette Sanyit, hogy igyon egy-két kortyot, és a gyógyszert vegye be. Aztán Sanyi elaludt, és horkolni kezdett. Az asz-szony kiment a ház elé, hogy ott várja az orvost, akinek mindjárt érkeznie kell. – Hiszen már fél kilenc van – állapította meg.
Aztán kilenc óra lett, majd tíz és tizenegy, de az orvos nem volt sehol. A levegő lehűlt, Mari bement a házba, hogy megnézze a férjét, meg egy kardigánt is akart a hátára keríteni.
Sanyi addigra felébredt, a lázát mérte. Álmosan, kótyagosan düny-nyögött:
– Na, lement. Már csak harminchét hat, látod? Minek ide az a sz… doktor.
– Pedig megígérte, hogy jön – motyogta Mari. – Nem értem… olyan rendes ember…
– Rendes, egy ilyen alak? – vihogott Sanyi, és újra elfogta a köhögés.
– Feküdj inkább vissza, és maradj nyugton, jó? – kérlelte szelíden, és megigazította a fejpárnáját. – Hátha mégis jön a doktor.
Mari kezét tördelve kiment a ház elé. Végre egy fényszóró villant fel a kanyarban. – „ő lesz az!” – örült meg. De nem, csak egy kamion dübörgött el.
Csalódottan, kimerülten ment be a házba. Lefeküdt, de csak hajnalban jött álom a szemére.
Másnap reggel busszal beutazott a szomszéd faluba, ahol a munkahelye volt. Kezdés előtt bement a rendelőbe. Zárva találta. Az épület előtt izgatott betegek tárgyaltak valamit. Hallgatózott, kérdezősködött. Hamarosan megtudta, mi történt.
Hajnalban egy rendőrjárőr találta meg a doktor kocsiját az út mellett. A doktor benne ült nyugodtságot sugárzó testtartással. Arca békés volt, vonásai kisimultak.
Igazoltatni akarták, de nem válaszolt.
Csak ült mozdulatlanul, és a végtelenbe nézett, ahová rajta kívül senki nem láthatott el.


♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©