Sötétedés elõtt megint
erőt vett rajta a köhögés. Pedig már úgy
tűnt, hogy javul az állapota. Az egyik kezét a
szája elé kapta, a másikkal a pizsamája
zsebében kotorászott. Végre előhúzott egy
lepedőnagyságú zsebkendőt. A köhögés
zajára egy szépnek mondható nő jött be a
konyhából. A felesége. Egyetlen ránc sem
volt sem az arcán, sem a nyakán, hiszen még
harminc éves sem volt. Fényes fekete haja rendetlen,
fésületlen hullámokban omlott a
vállára. Elnyomta a cigarettáját, és
beletúrt a hajába. Megrázta a fejét.
Behúzta a függönyt, és felkattintotta a
villanyt. A mennyezetről lógó egy szál csupasz
villanykörte halvány fénnyel töltötte meg
a kis szobát.
– Sanyi, mégis csak ki kellene hívni az orvost,
nem? – kérdezte, és aggódó
tekintetét a lázmérőre irányította.
– Fölösleges! Hagyj békén, Mari! –
morrant a férfi.
– De hát harminckilenc nyolc!
– Rosszul mér. Nem érdekel – vetette oda,
és az oldalára fordult, be a fal felé.
Nyögdécselt, kényelmetlen volt ez a testhelyzet is.
Forgolódott.
Egyszer csak felült, hogy felkeljen. Nagy nehezen
feltápászkodott. A felesége segíteni akart.
A férfi ellökte a kezét, és
odabotorkált a szoba közepén álló
asztalhoz. Rajta volt az ebédje, egy tányér
túrós tészta. Dél óta nem
nyúlt hozzá. Fogta a villát, beleturkált.
Most sem volt étvágya. Odatámolygott az
ágyához, és rádőlt a hepehupás,
összetúrt paplanra. Feje alá gyűrte a
párnát, és befordult a fal felé.
Üres tekintettel, szótlanul bámulta a repedezett,
penészes falat. A falon máshol is voltak
repedések, nem csak az ágy mellett. Bár a
főút egy kissé odább, úgy
negyven-ötvenméternyire vezetett, most is
rázkódtak a falak.
Mari az ágy előtt álló hokedlihoz lépett,
hogy megigazítsa rajta az összekoccanó poharakat. Az
egyik pohárban méz volt, a másikban tea. „Ez
teljesen kihűlt” – állapította meg
magában. Fogta a poharat, hogy kivigye a konyhába,
és friss teát főzzön. Odaszólt a
férjének, szinte könyörgőre fogva a
hangját:
– Kihívom a doktort, jó? Mindjárt nyolc
óra, telefonon még elérem, ma a szomszéd
faluban rendel.
A beteg férfi változatlanul hallani sem akart a
dologról. Annyira dühbe gurult, hogy lekapta a
hokedliról a mézes poharat, és a falhoz
vágta.
– Ide ne jöjjön nekem… az a fazon! –
ordította, és megvakarta háromnapos
borostáját. – Hogyne, hogy… hogy…
eltegyen láb alól – tajtékzott, és
újra kitört rajta a köhögés. Annyira
elkapta, majdnem megfulladt. Amikor nagy nehezen lecsillapodott, megint
rákezdte. – Egy olyan orvos, aki… abban a
pártban… van… nekem nem… kell…
Nem tudta folytatni, hirtelen megint rátört a
köhögés. Húzva köhögött,
úgy hangzott, mint a kutyaugatás.
– Félrebeszélsz, látod? Muszáj, hogy
orvos lásson.
Mari kiment a konyhába, hogy odategye a teának
való vizet. Közben eszébe jutott, hogy Sanyi
biztosan a tévében hallhatott valamit, amit
félreértett. – „Igen, igen, most már
emlékszem. Az a jelölt nyilatkozta, hogy vannak bizonyos
orvosok, akik… Brrr, rossz rágondolni, hogy ez a Sanyi is
ilyen hiszékeny, így bedől ostoba és
rosszízű szólamoknak…”
Amíg a teavíz forrt, felhívta a rendelőt. Az
asszisztensnő vette fel a kagylót.
– Nagy doktor rendelője. Igen, rendel. Most végzünk.
– Ki tudna jönni a doktor úr? Magas láza van a
férjemnek.
– Mekkora?
– Majdnem negyven fok. És nem tudjuk csillapítani.
– Azonnal szólok a doktor úrnak. Tessék
mondani a címet…
Mari a telefonálás után megmondta a
férjének, hogy szólt az orvosnak. Nemsokára
jön.
*
Dr. Nagy János háziorvos már nem volt éppen
fiatal ember. Öt évvel volt túl a
nyugdíjkorhatáron, és még mindig dolgozott
helyettesítőként, amíg az egyik megüresedett
praxist be nem tudják tölteni. Különben
két falu is ellátás nélkül maradt
volna.
Már nyolc óra elmúlt, besötétedett.
Épp elment az utolsó beteg, aznap az
ötvenkilencedik, amikor Éva, az asszisztensnő átadta
neki a hívást.
A doktor megnézte a címet, összehajtogatta a
papírlapot, és zsebre tette. Fáradtan
elmosolyodott. Bezárta a rendelőt, és mielőtt haza
bocsátotta volna Évát, aki két
házzal odább lakott, emlékeztette:
– Holnap reggel, ugyanitt. Jó éjszakát.
– Viszontlátásra, doktor úr. Pihenjen
jól, magára fér.
Nagy doktor beült a kocsijába. Mielőtt indított
volna, felkapcsolta a kocsi belső
világítását, a biztonság
kedvéért még egyszer megnézte a
címet. Nincs messze, tizenöt perc autóút.
Megigazította a tükröt, belepillantott.
Nyúzott, karikás szemű arc nézett vissza
rá, amelybe mély barázdákat vésett a
kor, és persze az elmúlt nap fárasztó
munkája. „Sóhajtozásra nincs idő, vár
a beteg” – gondolta, és bekapcsolta a
fényszórókat. Indított. Menet közben
leengedte az ablakot, friss, langyos levegő áramlott be.
Megnyugtató, jólesően simogató. A motor
egyhangú duruzsolással dolgozott. Forgalom nem volt, az
álmosító, békés sötétbe
csak az ő kocsijának fénykévéje
vágott bele. A doktor úgy döntött,
megáll egy pillanatra, nehogy elaludjon.
Félrehúzódott az útpadkára,
és leállította a járművet. Jobb
kezét a kormányon pihentette, a balt kilógatta a
nyitott ablakon. Kinyújtotta lábát. Pihent egyet.
*
Mari egy szem lázcsillapítóval és a meleg
teával visszament a szobába. Nagy nehezen rávette
Sanyit, hogy igyon egy-két kortyot, és a
gyógyszert vegye be. Aztán Sanyi elaludt, és
horkolni kezdett. Az asz-szony kiment a ház elé, hogy ott
várja az orvost, akinek mindjárt érkeznie kell.
– Hiszen már fél kilenc van –
állapította meg.
Aztán kilenc óra lett, majd tíz és
tizenegy, de az orvos nem volt sehol. A levegő lehűlt, Mari bement a
házba, hogy megnézze a férjét, meg egy
kardigánt is akart a hátára keríteni.
Sanyi addigra felébredt, a lázát mérte.
Álmosan, kótyagosan düny-nyögött:
– Na, lement. Már csak harminchét hat,
látod? Minek ide az a sz… doktor.
– Pedig megígérte, hogy jön – motyogta
Mari. – Nem értem… olyan rendes ember…
– Rendes, egy ilyen alak? – vihogott Sanyi, és
újra elfogta a köhögés.
– Feküdj inkább vissza, és maradj nyugton,
jó? – kérlelte szelíden, és
megigazította a fejpárnáját. –
Hátha mégis jön a doktor.
Mari kezét tördelve kiment a ház elé.
Végre egy fényszóró villant fel a
kanyarban. – „ő lesz az!” – örült
meg. De nem, csak egy kamion dübörgött el.
Csalódottan, kimerülten ment be a házba.
Lefeküdt, de csak hajnalban jött álom a szemére.
Másnap reggel busszal beutazott a szomszéd faluba, ahol a
munkahelye volt. Kezdés előtt bement a rendelőbe. Zárva
találta. Az épület előtt izgatott betegek
tárgyaltak valamit. Hallgatózott,
kérdezősködött. Hamarosan megtudta, mi
történt.
Hajnalban egy rendőrjárőr találta meg a doktor
kocsiját az út mellett. A doktor benne ült
nyugodtságot sugárzó testtartással. Arca
békés volt, vonásai kisimultak.
Igazoltatni akarták, de nem válaszolt.
Csak ült mozdulatlanul, és a végtelenbe
nézett, ahová rajta kívül senki nem
láthatott el.
♣ ♣
♣