Örömmel olvastam Györgypál Katalin
legújabb, szép kivitelezésű 34.
kötetét, amely az Egy
nyáron át címet viseli, alcíme: Újbudai versek. A kötet
olvasásakor sokféle gondolat kavargott bennem, amelyet
majd meg is fogok osztani a kedves olvasókkal. Ám
elsőként azokról a dolgokról írok, amelyek
foglalkoztattak a könyv teljes átolvasása előtt.
Elgondoltam, hogy éppen húsz éve annak, hogy
ismerem Györgypál Katalin irodalomszervezői, szerkesztői,
alkotói tevékenységét és egy kicsit
a köznapi, emberi életét, küzdelmeit is.
Aztán több éven át a 31. évébe
lépő Krúdy Gyula Irodalmi Kör
pénztárosa is volt. 1993 óta vagyok az
általa 1992-ben alapított KLÁRIS
kulturális-irodalmi folyóirat hűséges
olvasója, és saját alkotásaimmal a lap
sokszínűségének egyik segítője több
száz társammal együtt.
Aztán az is elgondolkoztatott, hogy milyen hatalmas energia
kellett az évenkénti 6 KLÁRIS újság
összeállításához, a szerzők
megszervezéséhez, a lap anyagi hátterének
megteremtéséhez; az 1995 óta
évenként megjelenő KLÁRIS antológiák
létrejöttéhez, sőt a tematikus
antológiák elkészítéséhez;
összességében a több mint 300 könyv
kiadásához; a KLÁRIS estek
megszervezéséhez és nem utolsósorban 34
saját kötetének
elkészítéséhez és
megjelentetéséhez.
Másutt ezt a sok munkát egy szerkesztőségnyi ember
csinálja. Mindezt pedig önmaga, társadalmi
aktivisták, barátok segítségével
végzi. 2011-ben a KLÁRIS esteket átvette, őt
tehermentesítve az „Élhető Világ Irodalmi
Kör” vezérkara, Regényi Ildikó
vezetésével.
A szerző úgy gondolhatta, hogy a 34. könyvével ideje
tisztelegni annak a helynek is, ahol több mint öt
évtizede lakik. Feltételezem, hogy ezért lett az
alcím az Újbudai versek, és ezért is tette
még kellemesebbé a kötetét jól
megkomponált, saját színes
fényképfelvételeivel, amelyek
barangolásainak, pihentető, nyugtató
sétáinak, meditációinak színhelyei,
a Feneketlen-tó és környéke.
*
Nagyon érdekes, hogy
Györgypál Katalin az előző köteteiben:
esszéiben, irodalmi naplóiban,
elbeszéléseiben általában hosszabb
időszakot ölelt fel, mintegy helyzetképet adva a
körülötte lévő természeti-emberi-politikai
világról, ahhoz való
viszonyulásáról, valamint a saját
lelkének naplójáról: kevéske
örömeiről, főként bánatairól és
szorongásairól.
Mikor a szerző 2011 májusában megjelentette akkor
legújabb könyvét, akkor már
látható volt, hogy a lelkében dúló
harc során már az örömök is
többször győztesen kerülnek ki a bánatokkal
szemben: Halk remény
bontakozott ki. Az Apám
börtönévei c. könyvével pedig
felszabadította lelkét a több évtizede
nyomasztó titkoktól, félelmektől,
szorongásoktól, amikor mintegy önéletrajzi
vallomásként feltárta édesapja,
családja történetét, ezáltal bemutatta
a saját lelki konfliktusainak főbb okait.
Az Egy nyáron át
c. kötet pár hónapos időszakot ölel fel,
ám a közlési kényszer egyértelműen
bizonyítja a tudatalattit: a szerző lelkében is
már többnyire nyár dalol. Mindezeket a gondolatokat
alátámasztják a gyönyörű
fényképfelvételek, amelyek a természet
lélekfrissítő erejét közvetítik. A
szerző megtalálta, feltárta az élet apró
szépségeit! Filozófus lelkialkata
révén nála is érvényesült az a
bölcselet: az ember kisgyermek korában
rácsodálkozik a világra, a felnőtt pedig a
több évtizedes tapasztalata után meglátja,
feltárja és másoknak is átadja,
láttatja a világ apró csodáit.
A szerző legújabb kötetét 7 fejezetre osztotta.
Jómagam az elemzés során 3 témakörbe
csoportosítom gondolataimat. Ezek a következők:
1.) A jóra való éhség, a remény, a
küzdelem, a segítő és éltető
kíváncsiság, a mindennapok versei;
2.) Az élet köszöntése, az élet
apró csodái, az édes semmittevés és
a fárasztó munka versei;
3.) Az emlékezés, a boldogságot adó
szép pillanatok, az élet és a cicák
(természet) szeretetének versei.
*
1.) Ebben a témakörben a költő
a „Jót s jól” című versében
mintegy mottóként idézi föl Kazinczy Ferenc
1808-ban írott Nagy titok
című epigrammájának az első, rövid
mondatát. Ám Györgypál Katalin az ironikus
versében „a mai
igazságosztókról” szól:
„Nekem jó, neki nem / Ma még jó, holnap nem
/...Mindenki / másképp gondolja / vagy maga sem tudja /
de mondja, mondja / – s legtöbbször
másnak...” (22. oldal). A Jó volna... versében
(23. oldal) pedig az emberi jóságot
kívánja, hiányolja. Aggódik az
értékrendek felbomlásáért, az
ingatag világért, ahol idegennek érzi magát
az ember. Szól az érzelemromboló TV
műsorokról, valamint a pénzimádó,
pénzhajhászó életről az
„Idegen(ség)” című versében:
„…darabjaira hullhat/ az egységes világ/
fantázia és múlt/ mi az igaz vagy hamis/
megtenni a ma feladatát/ összekuszálni az
életet – minek?/ .../szórakoztatóbb
borzongani/ pénzt halmozni önmagáért –/
ugyan hová vezet?/...” (34. oldal).
A természetes emberi, különösen az
írói kíváncsiságról és
ebből adódóan a mások
segítésének a lehetőségéről
és a világ csodáiról szól a Vádak (49–50. oldal):
„…Megvádoltak,/ hogy kíváncsi
vagyok./ Bűn ez? Oly érdekes/ e széles világ!/
Izgalmas minden/ szöglete, pillanata!/ Hogyne érdekelne?/
.../Bűn, ha érdekel/ mindaz, mi emberi?”, valamint a Kíváncsiság
(55–56. oldal) című versében.
„…Szunnyad kíváncsiságom/ –
szikrányit fel-felcsillan./ Tűnődöm miért is
tiltják,/ mikor erőt ad?/ »Túl
kíváncsi vagy!« – / bűnként hangzik,
mi pedig/ éppen hogy erény./ Életet ment,
életet ad.”
Az olvasás, benne az élet, a mulandóság, a
létezés és az Istenkeresés
pillanatairól ír a Kérded
című versében (58. oldal), amelyet érdemes teljes
terjedelmében idézni, ugyanis a pozitív
életszemléletet, az élet szeretetét jelzi:
„Kérded /miről is olvasok:/ Nos:/ az életről./
Mulandóságáról:/ a halálról/
a pillanat/ varázsáról/ a lét
szépségéről/ a lényegről:/ a
hogyanról./ Az élet/ értelméről./ Minden
pillanat/ megéléséről./
Tudatlanságunkról / – a lélek
mélységeiről.// Hát/ így valahogy. –
/ Olvasgatok. / Istenkeresésről.” A Borongós délután című
versében (59. oldal) a pihenésről és eközben
a további teendőkről való elmélkedésről
szól, a Túl egyszerű?
c. versében pedig (65. oldal) kimondja azt az egyszerű
igazságot, ami az ember körüli gépekre, de az
emberi viszonylatokra is igaz: „Ami elromolhat,/ egyszer
elromlik/.../ Mégis reménykedünk,/ hogy
örökké kitart.”
Egy gyilkosság után
című versében (41. oldal) feleleveníti
életéből azokat a pillanatokat, amelyek során ő is
már rég áldozat lehetett volna, de
lélekjelenléte és leleménye megmentette. A Sziréna című
alkotásában a nyugalmas csendet felhasító
mentőautó szirénájának hangja egy
élet, egy emberi sors pillanatát idézi
(66–67. oldal), majd a Titok című
versében (68. oldal) arról ír, hogy jót
egymásnak csak egy másik ember, vagy mások
adhatnak, és akkor lehetünk igazán boldogok, ha mi
is így cselekszünk: „Ilyen az ember:/ joggal
jót vár./ Mindig és újra/ a következő
jót./.../ Néha elfelejti:/ ha alkot, ha dolgozik./ Amikor
a jót / maga teszi./ Amikor a szép/ általa
születik./ Ha okos: éppen/ ezeket a perceket/ mélyen
megbecsüli./ Magának/ megteremti/ mások
javára./ Szolgálatára./ A Titok –
ennyi.”
2.) A második témakörben a Virradat című vers (71.
oldal) arról szól, hogy reggel felkelünk, de ebben
az az érdekes, egyszerű örömteli tény: hogy
egyáltalán felébredtünk, felkeltünk
– mert élünk! Az Ünnep
jön című versében a szerző szintén az
életet köszönti és reméli, hogy a
világból felénk kiáltó rossz
hírek áradata után valóban ünnep
jön, mert: „élni kell tovább, / dolgunk
tenni”, hisz körülötte az augusztusi
nyárban: „A kertben szétterül az éltető
vízsugár.”
A következő három vers szintén az élet
apró, örömteli pillanatait idézi. Az Andalító című
vers (73. oldal) ritmusos, szinte énekelhető. Egy idillikus
képet látunk, amikor a szerző a kedvenc
cicájával ölében elmereng a mostani boldog
pillanatokon, és felvillannak a már nem élők
emlékei. Az Egy szál
rózsa (76. oldal) azt mutatja, hogy milyen csodája
is a világnak a piros rózsa a maga
színével, kecses formájával,
áradó pompájával. A költő szinte
filmszerűen – lassított felvételben –
mutatja be a rózsa minden apró
szépségét. A bicskei telekről hazaindulva e cikk
szerzője (a cseresznyén kívül) a saját
kertjében pompázók közül egy szép
piros rózsát is ajándékozott
Györgypál Katalinnak, aki e rózsáról
versének utolsó előtti szakaszában a
következő filozófiai gondolatokat írja:
„Miért szép e szál rózsa? Nem tudom./
Szirmait én meg nem számlálhatom:/ rejti
szelíd titkát: bibéjét, a csodát, /
a jövendő termést,
örökkévalóságát./ Ettől
szép igazán. Valódiságától./
Létező voltától. Élő
csodájától.” A költő a 97. oldalon
található Erőgyűjtés
című versében a dolce far niente (az édes
semmittevés) boldog állapotát írja le,
amikor az ember feltöltődik. Nem gondol semmire, csak boldogan
leledzik! Jómagam a hasonló gondolatok fogalmaztam meg az
Olykor kell egy kis csönd
című versemben, amikor leírtam: „…kell egy
kis csönd,/ a csönd magánya, a magány
csöndje,/ mikor nem zúzzák agyadat/ a mindennapi
gondok.../ csak a szíved dobbanását
hallgatod.” Györgypál Katalin a Milyen nagy című
versében (104. oldal) szintén egy júniusi
vasárnapi, ebéd után csend nagy
nyugalmáról, szépségéről, a nyitott
ablakon beszűrődő boldog madárdalról szól,
és a nyugalmas idillről: „varázsos / mesebeli
csend / a csukott reluxán / keresztül beszűrődő/
fényben / édeni csend. // Varázslatos csend.//
Aztán már csak / az óra ketyeg…”
A Tevékeny nap után
című versben (107–108. oldal) leírja a szerző, hogy
milyen öröm az elvégzett munka sikere, milyen
nyugtató. Elgondolja, hogy mások szorgos munkája
révén jövőre is lesz mandula, virág.
Reméli: „talán jövőre újra terem/
gyümölcs, búza és vers/”, és az
élet is megy tovább: „mindig csak egy
éjszaka/ mindig csak az az egy nap/ mi előttünk van/ mi
éltet és megtart.” A költő a 110. oldalon
lévő Rohanás
című versben pedig arról a határtalan
boldogságról szól, amikor a telefonon
keresztül hallható ember hanggal társalog:
végre emberi szó az e-mailek mellett! A technika
áldott és kegyetlen rabságából
menekülni kell: „És hol van a saját/
kötődésem/ a Mindenséghez?!// Éppen itt.
Most/ Amikor a gépemet/ Ki-kap-cso-lom./ Csönd.
Áldott nyugalom.” Ezt a csöndet, nyugalmat fokozza a
következő versében, amikor a Pünkösdi eső (111. old.),
a májusi eső zuhog: „zuhogj még, zuhogj/
töltsd fel a tavat/ földet, mezőt/ villámok
cikáznak/ dörög az ég/ vizet, még vizet/
most kincset ér/ életet, termést/
pünkösdi eső/ zuhogj még!”
3.) Ebben a blokkban a szerző a Farkasrét című
versében (115–116. oldal) feleleveníti azt az
emléket, amikor Mária napon, édesanyja
névnapján kiment a Farkasréti temetőbe, hogy
sírját meglátogassa és elvigye neki a
legkedveltebb ajándékot, amit ő szeretett. Ezekről a
pillanatokról a vers utolsó három
szakaszában így ír: „Vittem
örökzöld vidám ágakat/ –
legszebbeket anyámnak,/ meg amit úgy találtam:/
egy barna, / fénylő vadgesztenyét – /valahogy ez
volt kedves neki.// Gyertyát/ később gyújtok,/
tán estefelé.// És zenével /
emlékezem rá / szinte naponta:/ »Ave
Maria«!” A szerző a nővéréről és a
szeretteiről megemlékezett a kötetben.
A Rímtelen
szürkeségben című versben (123. oldal)
arról olvashatunk, hogy az esős idő felelevenítette a
költő egykori londoni, párizsi, moszkvai utazásait.
Hasonlóan asszociál a szerző a Pár csepp című
versében (146. oldal), amikor az üvegre koppanó
esőcsepp korábbi
vitorlázóélményét hozta elő:
„Pár csepp eső / egykor / kabintetőnkön / koppantak a
cseppek / lágy-szürke felhőből estek/ s mi csak
emelkedtünk/ emelkedtünk/ csaknem bele a felhőbe”.
Az Istenem című vers
(129. oldal) egy nyugalmas, csendes estének
óhajáról szól, az Este címűben pedig (145.
oldal) a szerző egy nyári estén arról
emlékezik, hogy a virágoktól illatozó,
csöndes udvari kertjükben miként is
történt az elmúlás, az
elvirágzás. Ez az élet rendje! Ám
nyár van még: „Enyhe az este./ Új
virágillatot sodor / ide a szél.”
Az Esti szavak (164. oldal), az Eső készülődik (165.
oldal) és a Búcsú
a nyártól (170. oldal) című versekben
lélekfrissítő nyári idillek,
életképek olvashatók.
A Nyárvége
(166. oldal) az aszályos nyár miatt kiszáradt
fűről, a szomszédban zsivajgó gyermekről, a költő
mellett pihenő egyetlen cicájáról szól. A Cicáim (195. oldal)
című versben pedig a kertben pihenő szerző a sok-sok
cicáiról emlékezik, akik már nem
élnek, örök álmukat alusszák. A
Györgypál Katalint ismerők tudják, hogy nagyon
szereti a hízelgő, doromboló, hűséges és
szeretetreméltó macskákat.
Verseskötetének hetedik fejezetét Egyszerű öröm
címmel nekik szenteli.
Leírja a cicák örömeit,
szenvedését, elvesztését. Sajnos a
hűséges, többéves társait (a szürke
cirmosat és feketét) is elvesztette. Ez nagy
fájdalom számára, hisz életének
részesei voltak, olykor vigasztalói. Számtalan
írásában megörökítette
lényüket, életüket, küzdelmeiket. Ismerem
ezt az érzést, hiszem nekem is több cicám
már csak emlék, és írásaimban
örökítettem meg őket én is az utókornak.
Utolsóként szólok arról a versről, amely a Csak címet viseli (79.
oldal), ám hűen tükrözi a szerző
életigenlését, akár ars
poétikája is lehet. Éppen ezért teljes
terjedelemben közlöm.
„Nem a nyár múlt el /csak a kánikula /nem az
életem múlt el / csak sok-sok év / nem a kedvem
múlt el / csak a célok változtak / nem minden
céltól / búcsúztam el, / óh
nem!…// Jönnek még újak,/ mások
– s marad/ régi is néhány,/ lelkemnek
kedves, / számomra is még/ értelemmel
bíró,/ örömet adó,/ magasba
röpítő // mert »Élni jó!«”.
A szerzőnek gratulálok legújabb könyvéhez.
Király
Lajos
*
Ez
tényleg egy nyár volt
Különös érzés fogott el, amikor Györgypál Katalin
„Egy nyáron át” című
verseskötetét kézbe vettem.
Csodálkozásom annak szólt, hogy a költő egy
nyárnak is teret szentelt költészetében. A
cím egyértelműen meghatározott egy
időintervallumot, a nyarat. Aztán tovább olvasva nemcsak
az idő lett keretek közé szorítva, hanem a hely is.
Ez utóbbi talán egy kicsit bővebb
meghatározást kapott: a Feneketlen-tó és
közvetlen környéke. Azért közvetlen, mert
a költő 1956-tól, pontosan 56 éve lakik
Újbudán. Sétáit, beszerzési
útjait a Bocskai út–Kosztolányi Dezső
tér–Feneketlen-tó–Villányi út
által határolt eléggé ferde mértani
alakzatú területen teszi. A versek – újbudai
versek – azonban nem csak Újbudáról
szólnak, hanem a költő hétköznapjairól,
annak szinte minden rezdüléséről.
A kötetben szereplő több mint százötven vers
hétköznapi egyszerűséggel ad számot egy
nyárról. Egy olyan nyárról, amelyet a
költő megél májustól szeptemberig. Nincs
benne semmi különleges, a napok a megszokott módon
telnek, peregnek egymás után.
A költő élete a nap huszonnégy
órájában, csupa megfigyelés.
„Megvádoltak, / hogy kíváncsi vagyok. / Bűn
ez? Oly érdekes / e széles világ!” Pedig nem
tesz mást: „Járok az utamon, / Úgy –
előrefele, / Érdeklődve, / kíváncsian, /
Gyermekin, / S ha lehet? segítve, / Ha ez bűn: legyen!”
Reagál mindenre, a napfelkeltére, a szellőre, az esőre,
(„Zuhog, csak zuhog / most aranyat ér… /
májusi eső / zuhogj még, zuhogj / töltsd fel a
tavat”…), a zajra, a rohanásra, egy madár
ciripelésére, cicáinak mozdulataira, a kertre, a
fákra („Szilvafánk még mindig /
gyümölccsel tele – / szellő jár
errefele”). Talán sok ember cselekszik hasonlóan,
de a költő Györgypál Katalin a kisebb,
árnyalatosabb mozzanatokra, zenei füllel, finomabban
reagál. Ezek ugyan néha szerény dohogásnak
tűnnek, vagyunk ezzel így többen is. Olyat ír le,
mint amikor az ember csak úgy van, nem tesz, vagy úgy
látszik, hogy nem csinál semmit. De mégis
gondolkodik, jár az agya, friss és korábbi
információkat illeszt egybe, aztán
rájön valamire, amire talán sohasem gondolt. Ha ez
így van, mert tényleg így van, akkor már
megérte az a bizonyos semmittevés, céltalannak
látszó kutakodás. „Túl
egyszerű” című versében írja:
„Csodák nincsenek, / Ami elromolhat, / egyszer elromlik, /
Az idő mindent kikezd. / Mégis várjuk a
csodát.”
Érdekes, néha izgalmas, de sokszor
egyhangúságot sugárzó képek
kísérik ezt a nyarat. Hol süt a nap, hol felhők
kergetőznek az égen, vagy éppen szakad az eső, vagy hetek
óta semmi víz, szárazság („túl
meleg / aszály / máskor / túl sok az eső”)
álmosító csend, („Nyár tombol /
Kánikula / levertség / levegőt is / alig kapsz”).
Néha egy elzúgó mentősziréna
emlékeztet a világra. Írja: „Nehéz
itt okosnak lenni, / Inkább előre nézz, lásd: / az
élet sokszínűsége vár!”
Egy villanásnyi kép – a temető.
(„szokványos kedd. / Kimentem / anyám
emlékét köszönteni. / Anyám nem szerette
az / ünnepet.”) Sajnos, ahogy öregszik az ember, egyre
többet jár a temetőbe. Hozzátartozók,
barátok, ismerősök, ismeretlenek sírjai mellett
vezet el az útja. Aztán telnek az évek, és
ha úgy adódik, rendszerességgel, vagy
rendszertelenül végigjárja az ember ezt az utat,
mert így nyugszik meg lelke, lelkiismerete. Este gyertyát
gyújt, és halk zenével emlékezik.
A meditáció! Hányszor van az
életünkben, a költő életében is, hogy
csak úgy elmerengünk. Valamin, vagy valakin. Aztán
megállapítjuk, ez van, nem tehetünk mást, ez
az élet rendje. Ennyi!
Aztán egy kis séta. Nem teljesen ez a cél, előtte
valami, újság, egy kis kenyér, bódé,
bolt és a végén csak erre megyek a sarokig,
aztán tovább visz az utam, a lábam. Még
tovább és így tartós séta lesz
belőle. Sokszor megtesszük mi is, de ő a nyár
végén összegzi: „Sok havi munka után /
– végre megnéztem újra a tavat, / És
vele kutyákat. Gyerekeket. / Kacsákat és
galambokat.”
A kötet érdekes tudósítás egy
nyárról, amely olyan nyár is lehetne, mint a
többi közül az egyik. Mégis ez marad meg, mert
erről született a „tudósítás”. A
kötethez szorosan hozzátartozik a Feneketlen-tó
és környékéről készült, a szerző
saját felvételei. A szépen komponált
képek, nyomdailag briliánsan kivitelezve, hiteles
hátteret adnak az írott soroknak.
(Györgypál Katalin: Egy
nyáron át. Újbudai versek. Ill.: a szerző felv.,
URÁNUSZ Kiadó, Bp., 2013, 210 p.)
Kő-Szabó
Imre
♣ ♣
♣