Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

KÖNYVESPOLC

Király Lajos * Kő-Szabó Imre

Egy nyáron át

Györgypál Katalin verseskötete

Örömmel olvastam Györgypál Katalin legújabb, szép kivitelezésű 34. kötetét, amely az Egy nyáron át címet viseli, alcíme: Újbudai versek. A kötet olvasásakor sokféle gondolat kavargott bennem, amelyet majd meg is fogok osztani a kedves olvasókkal. Ám elsőként azokról a dolgokról írok, amelyek foglalkoztattak a könyv teljes átolvasása előtt.
Elgondoltam, hogy éppen húsz éve annak, hogy ismerem Györgypál Katalin irodalomszervezői, szerkesztői, alkotói tevékenységét és egy kicsit a köznapi, emberi életét, küzdelmeit is. Aztán több éven át a 31. évébe lépő Krúdy Gyula Irodalmi Kör pénztárosa is volt. 1993 óta vagyok az általa 1992-ben alapított KLÁRIS kulturális-irodalmi folyóirat hűséges olvasója, és saját alkotásaimmal a lap sokszínűségének egyik segítője több száz társammal együtt.
Aztán az is elgondolkoztatott, hogy milyen hatalmas energia kellett az évenkénti 6 KLÁRIS újság összeállításához, a szerzők megszervezéséhez, a lap anyagi hátterének megteremtéséhez; az 1995 óta évenként megjelenő KLÁRIS antológiák létrejöttéhez, sőt a tematikus antológiák elkészítéséhez; összességében a több mint 300 könyv kiadásához; a KLÁRIS estek megszervezéséhez és nem utolsósorban 34 saját kötetének elkészítéséhez és megjelentetéséhez.
Másutt ezt a sok munkát egy szerkesztőségnyi ember csinálja. Mindezt pedig önmaga, társadalmi aktivisták, barátok segítségével végzi. 2011-ben a KLÁRIS esteket átvette, őt tehermentesítve az „Élhető Világ Irodalmi Kör” vezérkara, Regényi Ildikó vezetésével.
A szerző úgy gondolhatta, hogy a 34. könyvével ideje tisztelegni annak a helynek is, ahol több mint öt évtizede lakik. Feltételezem, hogy ezért lett az alcím az Újbudai versek, és ezért is tette még kellemesebbé a kötetét jól megkomponált, saját színes fényképfelvételeivel, amelyek  barangolásainak, pihentető, nyugtató sétáinak, meditációinak színhelyei, a Feneketlen-tó és környéke.

*

Nagyon érdekes, hogy Györgypál Katalin az előző köteteiben: esszéiben, irodalmi naplóiban, elbeszéléseiben általában hosszabb időszakot ölelt fel, mintegy helyzetképet adva a körülötte lévő természeti-emberi-politikai világról, ahhoz való viszonyulásáról, valamint a saját lelkének naplójáról: kevéske örömeiről, főként bánatairól és szorongásairól.
Mikor a szerző 2011 májusában megjelentette akkor legújabb könyvét, akkor már látható volt, hogy a lelkében dúló harc során már az örömök is többször győztesen kerülnek ki a bánatokkal szemben: Halk remény bontakozott ki. Az Apám börtönévei c. könyvével pedig felszabadította lelkét a több évtizede nyomasztó titkoktól, félelmektől, szorongásoktól, amikor mintegy önéletrajzi vallomásként feltárta édesapja, családja történetét, ezáltal bemutatta a saját lelki konfliktusainak főbb okait.
Az Egy nyáron át c. kötet pár hónapos időszakot ölel fel, ám a közlési kényszer egyértelműen bizonyítja a tudatalattit: a szerző lelkében is már többnyire nyár dalol. Mindezeket a gondolatokat alátámasztják a gyönyörű fényképfelvételek, amelyek a természet lélekfrissítő erejét közvetítik. A szerző megtalálta, feltárta az élet apró szépségeit!  Filozófus lelkialkata révén nála is érvényesült az a bölcselet: az ember kisgyermek korában rácsodálkozik a világra, a felnőtt pedig a több évtizedes tapasztalata után meglátja, feltárja és másoknak is átadja, láttatja a világ apró csodáit.
A szerző legújabb kötetét 7 fejezetre osztotta. Jómagam az elemzés során 3 témakörbe csoportosítom gondolataimat. Ezek a következők:
1.) A jóra való éhség, a remény, a küzdelem, a segítő és éltető kíváncsiság, a mindennapok versei;
2.) Az élet köszöntése, az élet apró csodái, az édes semmittevés és a fárasztó munka versei;
3.) Az emlékezés, a boldogságot adó szép pillanatok, az élet és a cicák (természet) szeretetének versei.

*

1.) Ebben a témakörben a költő a „Jót s jól” című versében mintegy mottóként idézi föl Kazinczy Ferenc 1808-ban írott Nagy titok című epigrammájának az első, rövid mondatát. Ám Györgypál Katalin az ironikus versében „a mai igazságosztókról” szól:  „Nekem jó, neki nem / Ma még jó, holnap nem /...Mindenki / másképp gondolja / vagy maga sem tudja / de mondja, mondja / – s legtöbbször másnak...” (22. oldal). A Jó volna... versében (23. oldal) pedig az emberi jóságot kívánja, hiányolja. Aggódik az értékrendek felbomlásáért, az ingatag világért, ahol idegennek érzi magát az ember. Szól az érzelemromboló TV műsorokról, valamint a pénzimádó, pénzhajhászó életről az „Idegen(ség)” című versében: „…darabjaira hullhat/ az egységes világ/ fantázia és múlt/  mi az igaz vagy hamis/ megtenni a ma feladatát/ összekuszálni az életet – minek?/ .../szórakoztatóbb borzongani/ pénzt halmozni önmagáért –/ ugyan hová vezet?/...” (34. oldal).
A természetes emberi, különösen az írói kíváncsiságról és ebből adódóan a mások segítésének a lehetőségéről és a világ csodáiról szól a Vádak (49–50. oldal): „…Megvádoltak,/ hogy kíváncsi vagyok./ Bűn ez? Oly érdekes/ e széles világ!/ Izgalmas minden/ szöglete, pillanata!/ Hogyne érdekelne?/ .../Bűn, ha érdekel/ mindaz, mi emberi?”, valamint a Kíváncsiság (55–56. oldal) című versében. „…Szunnyad kíváncsiságom/ – szikrányit fel-felcsillan./ Tűnődöm miért is tiltják,/ mikor erőt ad?/ »Túl kíváncsi vagy!« – / bűnként hangzik, mi pedig/ éppen hogy erény./ Életet ment, életet ad.”
Az olvasás, benne az élet, a mulandóság, a létezés és az Istenkeresés pillanatairól ír a Kérded című versében (58. oldal), amelyet érdemes teljes terjedelmében idézni, ugyanis a pozitív életszemléletet, az élet szeretetét jelzi: „Kérded /miről is olvasok:/ Nos:/ az életről./ Mulandóságáról:/ a halálról/ a pillanat/ varázsáról/ a lét szépségéről/ a lényegről:/ a hogyanról./ Az élet/ értelméről./ Minden pillanat/ megéléséről./ Tudatlanságunkról / – a lélek mélységeiről.// Hát/ így valahogy. – / Olvasgatok. / Istenkeresésről.” A Borongós délután című versében (59. oldal) a pihenésről és eközben a további teendőkről való elmélkedésről szól, a Túl egyszerű? c. versében pedig (65. oldal) kimondja azt az egyszerű igazságot, ami az ember körüli gépekre, de az emberi viszonylatokra is igaz: „Ami elromolhat,/ egyszer elromlik/.../ Mégis reménykedünk,/ hogy örökké kitart.”
Egy gyilkosság után című versében (41. oldal) feleleveníti életéből azokat a pillanatokat, amelyek során ő is már rég áldozat lehetett volna, de lélekjelenléte és leleménye megmentette. A Sziréna című alkotásában a nyugalmas csendet felhasító mentőautó szirénájának hangja egy élet, egy emberi sors pillanatát idézi (66–67. oldal), majd a Titok című versében (68. oldal) arról ír, hogy jót egymásnak csak egy másik ember, vagy mások adhatnak, és akkor lehetünk igazán boldogok, ha mi is így cselekszünk: „Ilyen az ember:/ joggal jót vár./ Mindig és újra/ a következő jót./.../ Néha elfelejti:/ ha alkot, ha dolgozik./ Amikor a jót / maga teszi./ Amikor a szép/ általa születik./ Ha okos: éppen/ ezeket a perceket/ mélyen megbecsüli./ Magának/ megteremti/ mások javára./ Szolgálatára./ A Titok – ennyi.”
2.) A második témakörben a Virradat című vers (71. oldal) arról szól, hogy reggel felkelünk, de ebben az az érdekes, egyszerű örömteli tény: hogy egyáltalán felébredtünk, felkeltünk – mert élünk! Az Ünnep jön című versében a szerző szintén az életet köszönti és reméli, hogy a világból felénk kiáltó rossz hírek áradata után valóban ünnep jön, mert: „élni kell tovább, / dolgunk tenni”, hisz körülötte az augusztusi nyárban: „A kertben szétterül az éltető vízsugár.”
A következő három vers szintén az élet apró, örömteli pillanatait idézi. Az Andalító című vers (73. oldal) ritmusos, szinte énekelhető. Egy idillikus képet látunk, amikor a szerző a kedvenc cicájával ölében elmereng a mostani boldog pillanatokon, és felvillannak a már nem élők emlékei. Az Egy szál rózsa (76. oldal) azt mutatja, hogy milyen csodája is a világnak a piros rózsa a maga színével, kecses formájával, áradó pompájával. A költő szinte filmszerűen – lassított felvételben  – mutatja be a rózsa minden apró szépségét. A bicskei telekről hazaindulva e cikk szerzője (a cseresznyén kívül) a saját kertjében pompázók közül egy szép piros rózsát is ajándékozott Györgypál Katalinnak, aki e rózsáról versének utolsó előtti szakaszában a következő filozófiai gondolatokat írja: „Miért szép e szál rózsa? Nem tudom./ Szirmait én meg nem számlálhatom:/ rejti szelíd titkát: bibéjét, a csodát, / a jövendő termést, örökkévalóságát./ Ettől szép igazán. Valódiságától./ Létező voltától. Élő csodájától.” A költő a 97. oldalon található Erőgyűjtés című versében a dolce far niente (az édes semmittevés) boldog állapotát írja le, amikor az ember feltöltődik. Nem gondol semmire, csak boldogan leledzik! Jómagam a hasonló gondolatok fogalmaztam meg az Olykor kell egy kis csönd című versemben, amikor leírtam: „…kell egy kis csönd,/ a csönd magánya, a magány csöndje,/ mikor nem zúzzák agyadat/ a mindennapi gondok.../ csak a szíved dobbanását hallgatod.” Györgypál Katalin a Milyen nagy című versében (104. oldal) szintén egy júniusi vasárnapi, ebéd után csend nagy nyugalmáról, szépségéről, a nyitott ablakon beszűrődő boldog madárdalról szól, és  a nyugalmas idillről: „varázsos / mesebeli csend / a csukott reluxán / keresztül beszűrődő/ fényben / édeni csend. // Varázslatos csend.// Aztán már csak / az óra ketyeg…”
A Tevékeny nap után című versben (107–108. oldal) leírja a szerző, hogy milyen öröm az elvégzett munka sikere, milyen nyugtató. Elgondolja, hogy mások szorgos munkája révén jövőre is lesz mandula, virág. Reméli: „talán jövőre újra terem/ gyümölcs, búza és vers/”, és az élet is megy tovább: „mindig csak egy éjszaka/ mindig csak az az egy nap/ mi előttünk van/ mi éltet és megtart.” A költő a 110. oldalon lévő Rohanás című versben pedig arról a határtalan boldogságról szól, amikor a telefonon keresztül hallható ember hanggal társalog: végre emberi szó az e-mailek mellett! A technika áldott és kegyetlen rabságából menekülni kell: „És hol van a saját/ kötődésem/ a Mindenséghez?!// Éppen itt. Most/ Amikor a gépemet/ Ki-kap-cso-lom./ Csönd. Áldott nyugalom.” Ezt a csöndet, nyugalmat fokozza a következő versében, amikor a Pünkösdi eső (111. old.), a májusi eső zuhog: „zuhogj még, zuhogj/ töltsd fel a tavat/ földet, mezőt/ villámok cikáznak/ dörög az ég/ vizet, még vizet/ most kincset ér/ életet, termést/ pünkösdi eső/ zuhogj még!”

3.) Ebben a blokkban a szerző a Farkasrét című versében (115–116. oldal) feleleveníti azt az emléket, amikor Mária napon, édesanyja névnapján kiment a Farkasréti temetőbe, hogy sírját meglátogassa és elvigye neki a legkedveltebb ajándékot, amit ő szeretett. Ezekről a pillanatokról a vers utolsó három szakaszában így ír: „Vittem örökzöld vidám ágakat/ – legszebbeket anyámnak,/ meg amit úgy találtam:/ egy barna, / fénylő vadgesztenyét – /valahogy ez volt kedves neki.// Gyertyát/ később gyújtok,/ tán estefelé.// És zenével / emlékezem rá / szinte naponta:/ »Ave Maria«!” A szerző a nővéréről és a szeretteiről megemlékezett a kötetben.
A Rímtelen szürkeségben című versben (123. oldal) arról olvashatunk, hogy az esős idő felelevenítette a költő egykori londoni, párizsi, moszkvai utazásait. Hasonlóan asszociál a szerző a Pár csepp című versében (146. oldal), amikor az üvegre koppanó esőcsepp korábbi vitorlázóélményét hozta elő: „Pár csepp eső / egykor / kabintetőnkön / koppantak a cseppek / lágy-szürke felhőből estek/ s mi csak emelkedtünk/ emelkedtünk/ csaknem bele a felhőbe”.
Az Istenem című vers (129. oldal) egy nyugalmas, csendes estének óhajáról szól, az Este címűben pedig (145. oldal) a szerző egy nyári estén arról emlékezik, hogy a virágoktól illatozó, csöndes udvari kertjükben miként is történt az elmúlás, az elvirágzás. Ez az élet rendje! Ám nyár van még: „Enyhe az este./ Új virágillatot sodor / ide a szél.”
Az Esti szavak (164. oldal), az Eső készülődik (165. oldal) és a Búcsú a nyártól (170. oldal) című versekben lélekfrissítő nyári idillek, életképek olvashatók.
A Nyárvége (166. oldal) az aszályos nyár miatt kiszáradt fűről, a szomszédban zsivajgó gyermekről, a költő mellett pihenő egyetlen cicájáról szól. A Cicáim (195. oldal) című versben pedig a kertben pihenő szerző a sok-sok cicáiról emlékezik, akik már nem élnek, örök álmukat alusszák. A Györgypál Katalint ismerők tudják, hogy nagyon szereti a hízelgő, doromboló, hűséges és szeretetreméltó macskákat. Verseskötetének hetedik fejezetét Egyszerű öröm címmel nekik szenteli.
Leírja a cicák örömeit, szenvedését, elvesztését. Sajnos a hűséges, többéves társait (a szürke cirmosat és feketét) is elvesztette. Ez nagy fájdalom számára, hisz életének részesei voltak, olykor vigasztalói. Számtalan írásában megörökítette lényüket, életüket, küzdelmeiket. Ismerem ezt az érzést, hiszem nekem is több cicám már csak emlék, és írásaimban örökítettem meg őket én is az utókornak.
Utolsóként szólok arról a versről, amely a Csak címet viseli (79. oldal), ám hűen tükrözi a szerző életigenlését, akár ars poétikája is lehet. Éppen ezért teljes terjedelemben közlöm.
„Nem a nyár múlt el /csak a kánikula /nem az életem múlt el / csak sok-sok év / nem a kedvem múlt el / csak a célok változtak / nem minden céltól / búcsúztam el, / óh nem!…// Jönnek még újak,/ mások – s marad/ régi is néhány,/ lelkemnek kedves, / számomra is még/ értelemmel bíró,/ örömet adó,/ magasba röpítő // mert »Élni jó!«”. A szerzőnek gratulálok legújabb könyvéhez.

Király Lajos

 

*


Ez tényleg egy nyár volt


Különös érzés fogott el, amikor Györgypál Katalin „Egy nyáron át” című verseskötetét kézbe vettem. Csodálkozásom annak szólt, hogy a költő egy nyárnak is teret szentelt költészetében. A cím egyértelműen meghatározott egy időintervallumot, a nyarat. Aztán tovább olvasva nemcsak az idő lett keretek közé szorítva, hanem a hely is. Ez utóbbi talán egy kicsit bővebb meghatározást kapott: a Feneketlen-tó és közvetlen környéke. Azért közvetlen, mert a költő 1956-tól, pontosan 56 éve lakik Újbudán. Sétáit, beszerzési útjait a Bocskai út–Kosztolányi Dezső tér–Feneketlen-tó–Villányi út által határolt eléggé ferde mértani alakzatú területen teszi. A versek – újbudai versek – azonban nem csak Újbudáról szólnak, hanem a költő hétköznapjairól, annak szinte minden rezdüléséről.
A kötetben szereplő több mint százötven vers hétköznapi egyszerűséggel ad számot egy nyárról. Egy olyan nyárról, amelyet a költő megél májustól szeptemberig. Nincs benne semmi különleges, a napok a megszokott módon telnek, peregnek egymás után.
A költő élete a nap huszonnégy órájában, csupa megfigyelés. „Megvádoltak, / hogy kíváncsi vagyok. / Bűn ez? Oly érdekes / e széles világ!” Pedig nem tesz mást: „Járok az utamon, / Úgy – előrefele, / Érdeklődve, / kíváncsian, / Gyermekin, / S ha lehet? segítve, / Ha ez bűn: legyen!” Reagál mindenre, a napfelkeltére, a szellőre, az esőre, („Zuhog, csak zuhog / most aranyat ér… / májusi eső / zuhogj még, zuhogj / töltsd fel a tavat”…), a zajra, a rohanásra, egy madár ciripelésére, cicáinak mozdulataira, a kertre, a fákra („Szilvafánk még mindig / gyümölccsel tele – / szellő jár errefele”). Talán sok ember cselekszik hasonlóan, de a költő Györgypál Katalin a kisebb, árnyalatosabb mozzanatokra, zenei füllel, finomabban reagál. Ezek ugyan néha szerény dohogásnak tűnnek, vagyunk ezzel így többen is. Olyat ír le, mint amikor az ember csak úgy van, nem tesz, vagy úgy látszik, hogy nem csinál semmit. De mégis gondolkodik, jár az agya, friss és korábbi információkat illeszt egybe, aztán rájön valamire, amire talán sohasem gondolt. Ha ez így van, mert tényleg így van, akkor már megérte az a bizonyos semmittevés, céltalannak látszó kutakodás. „Túl egyszerű” című versében írja: „Csodák nincsenek, / Ami elromolhat, / egyszer elromlik, / Az idő mindent kikezd. / Mégis várjuk a csodát.”
Érdekes, néha izgalmas, de sokszor egyhangúságot sugárzó képek kísérik ezt a nyarat. Hol süt a nap, hol felhők kergetőznek az égen, vagy éppen szakad az eső, vagy hetek óta semmi víz, szárazság („túl meleg / aszály / máskor / túl sok az eső”) álmosító csend, („Nyár tombol / Kánikula / levertség / levegőt is / alig kapsz”). Néha egy elzúgó mentősziréna emlékeztet a világra. Írja: „Nehéz itt okosnak lenni, / Inkább előre nézz, lásd: / az élet sokszínűsége vár!”
Egy villanásnyi kép – a temető. („szokványos kedd. / Kimentem / anyám emlékét köszönteni. / Anyám nem szerette az / ünnepet.”) Sajnos, ahogy öregszik az ember, egyre többet jár a temetőbe. Hozzátartozók, barátok, ismerősök, ismeretlenek sírjai mellett vezet el az útja. Aztán telnek az évek, és ha úgy adódik, rendszerességgel, vagy rendszertelenül végigjárja az ember ezt az utat, mert így nyugszik meg lelke, lelkiismerete. Este gyertyát gyújt, és halk zenével emlékezik.
A meditáció! Hányszor van az életünkben, a költő életében is, hogy csak úgy elmerengünk. Valamin, vagy valakin. Aztán megállapítjuk, ez van, nem tehetünk mást, ez az élet rendje. Ennyi!
Aztán egy kis séta. Nem teljesen ez a cél, előtte valami, újság, egy kis kenyér, bódé, bolt és a végén csak erre megyek a sarokig, aztán tovább visz az utam, a lábam. Még tovább és így tartós séta lesz belőle. Sokszor megtesszük mi is, de ő a nyár végén összegzi: „Sok havi munka után / – végre megnéztem újra a tavat, / És vele kutyákat. Gyerekeket. / Kacsákat és galambokat.”
A kötet érdekes tudósítás egy nyárról, amely olyan nyár is lehetne, mint a többi közül az egyik. Mégis ez marad meg, mert erről született a „tudósítás”. A kötethez szorosan hozzátartozik a Feneketlen-tó és környékéről készült, a szerző saját felvételei. A szépen komponált képek, nyomdailag briliánsan kivitelezve, hiteles hátteret adnak az írott soroknak.

(Györgypál Katalin: Egy nyáron át. Újbudai versek. Ill.: a szerző felv., URÁNUSZ Kiadó, Bp., 2013, 210 p.)

Kő-Szabó Imre



♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©