Milyen lehet a jó költő? Mondhatjuk:
elhivatottsága az emberek lelkiismeretének és
kialvó szellemi lámpásoknak szorgalmas
gyújtogatója, jövőbe látó
képzeletének erejével mindig talpon kell maradnia,
tenni a dolgát, nem maradhat csendben.
És milyen a jó vers? Olyan, amelyik képes
megosztani velünk a költő értelmezését
és önismeretét. Lírájában ott
van a személyes leplezetlenség, közvetlenség,
szívének nyitottsága.
Legkülönfélébb stílusok, formák
összességét használja, ezek a
megoldások jelképes erejükkel hatnak ránk. A
jó verstől az olvasóban valahol messze felragyog az
északi fény drapériája.
Szedő Tibor –
immár negyedik kötetével – korban és
költői tevékenységében eljutott az
ifjúságtól a férfikor
határához. Mennyi minden elmozdult, megváltozott,
javult, alakult benne és verseiben! Átsüt rajta
valami mélységes hit a tiszta célokban, az
igazságban, a dolgok
megváltoztathatóságában.
Személyisége mindig egyetemes igazságra
vágyik, műveivel belső erőink
mozgósítását akarja elérni.
Ne tévesszen meg minket a kötet címe (Szerelemhíd): nemcsak
szerelemről van szó! A szerző saját
életének emlékeit idézi fel, s az
elmúlt idők alakítják újjá a versek
mondanivalóját. („Egy emberöltőnyi
emlék az elme fiókjaiban”) A versek lüktető
sorai finoman vagy dübörgően reflektálnak a
vágyra, az élénk érzelmekre, a
hasító hiányra. Erélyes és őszinte
hangja elhiteti az olvasóval, ami a versek szerint
megtörtént, vagy megtörténhetett volna a
költővel és ezáltal akár velünk is.
Vizuális és nyelvi fantáziáját
látjuk-halljuk, hiszen ott él benne maga a költő. A
versek gyökerei mélyre, a célok magasra
nyúlnak. Minden kép ereje a fényben és
annak ellenpontjában, az árnyékban bújik
meg. A fantáziát útra indító sorok
szabad asz-szociációknak nyit teret. („Az
ölelés kabátjában már nem
fáznak…”)
Átlépvén a férfikor
küszöbén, Szedő Tibor még a földi dolgokat
is megpróbálja felemelni
szárnyalásával. („Eltaposom tegnapom
csikkjét”) Csak egy sóhajtásnyira
szelídül minden versétől, amelyben a gondolatok
összehajlásának boldogsága van. A
becsület, a tisztesség fogalma, a tisztelet és
hagyományok, a férfi-tartás
vonzásában karakteres mondanivalóval lep meg
minket. Megtapasztalja és továbbadja a
fölismerés és ráismerés
élményét. A személyiség lenyomata az
életrajzi elemek jelenlétén kívül a
„versmondás” sajátosságaiban is tetten
érhető. (Nemcsak olvassuk, hanem halljuk is a sorokat.)
Különös, egyedi, utánozhatatlan
jelző-óceánon hajóznak a költő versei. Hiszen
mindnyájan hajótöröttek vagyunk, akik a
csillagokat figyeljük, hogy megtaláljuk a partot, abban a
hitben, hogy valahol van part, és örökké
lesznek csillagok. Szedő Tibor verseivel a tengerhez indult, helyette
oázist teremtett a sivatagban. A tenger és a sivatag is a
magányosság jelképe. Rilke szerint „Minden
műalkotás a végtelen magányosság
fészke”. Szedő szerint „Magányt kortyolgatsz
csended csészéjéből”. Az önmagukban is
kerek, egész versek szinte párbeszédbe
lépnek egymással, a bennük zajló
drámák folyamatosan beszélgetnek. Egymásnak
feszülő konfliktusok, különös ellentmondások
inspirálják költészetét. Végső,
nemes célja: olyan költővé lenni, aki művészi
tettel, érzéssel, gondolattal hat mások
létezésére, öntudatos életére.
Nem tudom kihagyni két, páratlanul
érzékletes sorát, amely bizonyára mindenkit
megfog: „December kabátján az álmok”
és „Rozsdát sóhajt a vaskapu
kilincse”. Talán mi is belebújunk melegedni Szedő
Tibor versében felajánlott kabátjába, hogy
megmelegedhessünk saját álmaink között.
És megpróbálunk általa visszatérni
régi emlékeinkhez, melyekhez egy régi,
rozsdás kertkapun át vezet az út. A kulcsot
– a vizsgálódás kezdeti
lépéseit – a rejtélyeknél kell
kezdeni megkeresni. A költő könyvével megadta
hozzá a térképet. Ne sajnáljuk az időt az
elolvasására, mert különös és
páratlan értékeket fogunk felfedezni!
(Szedő Tibor: Szerelemhíd. Ill.:Szűcs-Völgyesi
Ildikó, Sipos Marika és Koszorús Aranka.
BIRÓ family Nyomda és Könyvkiadó, Bp., 2024,
156 p.)
♣ ♣
♣
