Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

PRÓZA

Kelemen Bata Mária

A szeretet mindent legyőz

A mi kertünkben a madáretető sohasem üres. Télen, nyáron egyaránt találnak benne finom magvakat a madarak. Szeretjük őket. Főleg a férjem. Díszmadarakat tart, órákat el tud körülöttük munkálkodni.

Egy nyár elei meleg nap délutánján igyekezett a kerti kúthoz, hogy friss vizet adjon a madarainak. Egyszer csak azt vette észre, valami megmozdult a fűben. Megállt. Egy kismadár pihegett ijedten a lába előtt. Gyorsan megfogta. Aztán kiabált nekem:

– Gyere! Nézd meg, mit fogtam!

Kimentem, igen meglepődtem, mert egy édes kismadárkát tartott a markában.

– Hol fogtad? – kérdeztem.

– Képzeld! Ott volt a kútnál a fűben. Majdnem ráléptem!

– Most mit csinálunk vele? – érdeklődtem tovább.

– Nem tudom – válaszolta. – Elengedni nem lehet, mert nem éli túl az éjszakát. Nagyon gyöngék a szárnyai. Elkaphatja egy macska, vagy egy bagoly, mert az is jár a környéken.

Közben elnéztem szegény kis jószágot. Két pici szeme tele volt félelemmel. Nagyon sajnáltam, de bíztam abban, hogy  a férjem majd kitalál valamit. Így is történt.

Mint említettem, a páromnak vannak díszmadarai. Amikor vesz, cserél, elad, ketrecekben szállítja őket. Ezeket használta fel a kismadár védelmére. A járdára kirakott egy nagy ketrecet, annak a tetejére egy kicsit, ebbe beleengedte a madárkát.

Aztán ő elment megitatni az állatait. Én meg az ablakból figyeltem mi történik. Néhány perc múlva, amikor már megnyugodott a kis vendég, hívogató hangon megszólalt. Na, ekkor történt meg a csoda! Megjelentek a szülei. Néhány kört repültek az udvar fölött. Majd az egyik leszállt a nyitva maradt garázsajtóra, a másik pedig a ketrecre, és megetette a kicsinyét.

Én meg izgatottan figyeltem, közben arra gondoltam, csak ki ne jöjjön a férjem a garázsból, mert akkor megijednek, és elrepülnek! Ahogy végeztek a munkájukkal máris elrepültek. Gyorsan elújságoltam a páromnak mit láttam. – Szinte hihetetlen! – válaszolta.

– Az lehet, de mégis igaz! – vágtam rá örömömben.

Most már csak azt kellett eldönteni, hova rakjuk a ketrecet, hogy ne zavarja őket senki. Végül a kupaktanács úgy döntött, tegyük a szilvafa alá. Majdnem a földig érnek a fa ágai, így a lombja védi a Naptól, az esőtől a kis csöppséget.

Jó helynek bizonyult, mert a szülők reggeltől estig hordták az eleséget. Leküzdötték félelmüket, bár óvatosak voltak! Mindig ketten jöttek, az egyik figyelt, a másik etetett.

A kicsi madár napról napra erősebb lett. Egyre magabiztosabban repült a ketrecben. A 12. napon megkérdeztem a párom:

– Nem kellene már elengedni?

– Ma nem lehet, mert erős szél fúj!

Ránéztem, láttam az arcán, nem szeretne tőle elválni. Sokszor nézte, hogyan táplálják a szülők.

– Hát, te tudod! De szerintem nem sokáig fognak már ide járni, hisz a többiek lassan két hete kirepültek! Ha itt hagyják, elpusztul, mert nem eszik semmit! Hiába raktál oda magokat meg vizet! Ő kizárólag a szülei által hozott eledelt fogyasztja!

Másnap déltájt mégis csak megfogta, megkért, fényképezzem le. Én szívesen tettem. Aztán megsimogattam, elköszöntem tőle. A szemeiben most nem félelem volt, szeretet és hála tükröződött benne. Életem párja fölrakta a kerítésre, azonnal a diófára repült. Onnan hívta a szüleit. Néhány másodperc múlva megjelentek. Köröztek kettőt az udvar fölött. Majd ismét meghallottuk az ismerős hívóhangot, aztán a kicsi is tovarepült velük.

Az elkövetkező napokban nagyon hiányzott. Ezért igen megörültem, amikor megpillantottam egy egész csapat ilyen madarat a házunkhoz közeli jegenyenyárfa soron. Ha arra járok, mindig elnézem őket. Közben arra gondolok, vajon melyik lehet a mienk? 

Nem felejtem el soha azt az összefogást, gondoskodást, a hatalmas nagy szeretetet, amivel le tudták küzdeni félelmüket kicsinyük érdekében!

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©