Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÍNHÁZTÖRTÉNET

Földesdy Gabriella

Lázár Mária királynői termete (1895–1983)

Egy hosszú színésznői pályafutásra emlékezve


Színésznő sokféle van, minél különösebb, egyedibb vonásokat mutat, annál vonzóbb a személyisége, ha tehetség, siker jár vele, hosszú időkre beírja magát a köztudatba, a közönség emlékezetébe. Lázár Máriát is azok közé sorolhatjuk, akik erős nyomot hagytak maguk után. Pedig sosem játszott a Nemzeti Színházban, mire a televízió filmeket kezdett forgatni, ő már idős volt, meg kellett elégednie kisebb epizódszerepekkel. Kossuth-díjjal sem tüntették ki, és halálakor sem létezett még a „Nemzet színésze” nevű intézmény. És mégis!

A Czartoryski Máriaként született színésznő (apja lengyel hercegi család sarja, de maga nem herceg, anyja erdélyi nemesi család sarja, az ő nevét veszi fel később) Varsányi Irén és Góthné Kertész Ella biztatására végzi el a színi tanodát, Makay Margit és Gombaszögi Frida (mindannyian a Vígszínház színészei) segítik a pályakezdésben. Mégis Szegedre, a Városi Színházba szerződik, és csak hat év után, 1921-ben kerül Pestre, a Vígszínházba. A társulatnak ugyan egészen 1944-ig tagja marad, de közben bejárja Budapest összes magánszínházát. Legtöbbet a Magyar Színházban, illetve Bárdos Artúr színházaiban lép fel (Renaissance, Belvárosi, Művész), de játszik a Royal Orfeumban, a Városiban, az Andrássy útiban is.

Lázár Mária, 1932                     Lázár Mária, Sári bíró

Szerepköreit külső és belső tulajdonságai határozzák meg. A 176 cm magas, vonzó külsejű, égő tekintetű, zengő, mély orgánummal rendelkező színésznő királynői szerepek eljátszására igen alkalmas volt. Scribe „Egy pohár víz”-ében Anna királynőt, a „Bécsi gyémántok”-ban (Steinbrecher) és az „Egy éjszaka Erdélyben” c. filmben (rendező Bán Frigyes) Mária Teréziát. Huszka Jenő operettjében, az „Erzsébet”-ben Erzsébet királynét, Ferenc József feleségét alakította nagy szenvedéllyel (1939), akinek szerepe ismert volt az 1867-es kiegyezés létrejöttében, de az operettkedvelő közönség számára ez a mű mélyítette el ezt a pozitív szerepet. Hazafias tartalma miatt az előadás még Kolozsvárra is eljutott a visszacsatolás idején, 1941-42-ben.

Alakított királyi szeretőt is, a leghíresebb e műfajban Shaw „Szénásszekér” c. ironikus darabjában Orinthia szerepe, aki Magnus király kedvese. Ezt a szerepet 1931-ben játszotta el Hegedűs Gyula partnereként, akinek ez volt utolsó bemutatója.  Marcel Pagnol „Topaze” című vígjátékában Suzyt játssza, aki mindig ahhoz a férfihoz pártol, aki éppen sikeres, és pénzét őrá költi (szintén Vígszínház).

Gyakran volt nagyasszony, úri dáma, mint Herczeg Ferenc „Aranyszárnya” c. történelmi játékában Zrínyi Ilona, vagy Warrenné, Bracknell asszony Wilde „Bunbur” c. édes bohózatában, Dudgeonné Shaw „Az ördög cimborájá”-ban. A háború után is voltak érdemleges szerepei, mint Van Daan asszony az „Anna Frank naplójá”-ban, vagy Capuletné a „Rómeó és Júliá”-ban.

De a könnyed franciás darabokban is helyt tudott állni. Játszott operettet, Ábrahám Jenő „Bál a Savoyban” c. nagyoperettjében Tangolita szerepét kapta, amihez megtanult kasztanyettázni, az egyik francia vígjáték („Finom kis lakás” volt a címe) hiteles alakításáért egyenesen Párizsba ment élettapasztalatért, hogy jobb legyen a színpadon.

A két világháború között a filmrendezők is felfigyeltek rá. Az 1920-as években három némafilmben is szerepel, ezek ma már nem láthatók. Viszont mostanság is megnézhető a 30-as években forgatott számos vígjáték, amiben a végzet asszonyát játssza (A 111-es), vagy unatkozó úri dámákat (Ember a híd alatt, Megvédtem egy asszonyt, A férfi mind őrült, Magdolna), de irodalmi adaptációkban is szerepel, ő alakítja Pajtay Corinnát az „Új földesúr” c. Jókai-regény megfilmesített változatában és Móricz „Sári bíró”-jának címszerepét.

Szokatlan teljesítmény egy híres színésznőtől, hogy fogja magát, és egyszer csak könyvet ír színészi tapasztalatairól. Lázár Mária ezt tette, könyve, a „Legyünk őszinték…” a színházi lapok kíváncsiskodására született meg, 1942-ben jelent meg a Cserépfalvi Kiadónál. Az ironikus hangnemben íródott könyv egyes fejezetei a „sztár” fogalmáról, a színházi igazgatóról, kritikusról, szerzőről, a hírlapok pletyka rovatairól, a közönségről és a film világáról szólnak. Kiváló megállapításai axióma-szerűen hatnak, színésznő írta, aki önmagából indul ki, lerántja a leplet az összes közreműködőről, közben önmagát sem kíméli. Bevallja, hogy egy színésznő mindig hiú, mindig hisztérika, nem bírja elviselni a kritikát, riválisairól még közömbös dolgot sem akar hallani, nemhogy jó véleményt. Ideges, költekezik, máskor fogához veri a garast stb. Remekül jellemzi a filmkészítés csapdáit. Tudja, hogy a színész csak nyersanyag a rendező kezében, sem a siker, sem a bukás nem rajta múlik, ráadásul a beskatulyázás filmnél kötelező, viszont színpadon tilos. Ez az okos írásmű, amely nagy intelligenciáról tanúskodik, sajnos elsikkadt, szinte senki nem ismeri, és főként senki nem olvassa. Könyvritkaságnak számít.

Nem szokták emlegetni a színésznővel kapcsolatban humánus magatartását, amit a második világháború idején tanúsított. 1944-ben zsidó származású férjét bújtatta a budavári házukban, amelynek egyik szobáját befalaztatta, de emellett a ház pincéjében menekült szállást rendezett be üldözött gyermekek részére. Egy darabig ez a hely 40–50 gyermeknek adott biztonságos otthont, sajnos felfedezték a rejteket, és elhurcolták a gyermekeket. Férje megmenekült, ám az államosításkor elvették tőlük a szép nagy villát, mindössze egy kétszobás lakást hagytak meg nekik.

A színésznő a forradalom leverése után magára maradt. Első házasságából származó két fia az Egyesült Államokba vándorolt ki, férje meghalt – a baj nem jár egyedül –, 1961-ben elesett, combnyaktörést szenvedett, ami miatt évekig nem tudott járni és színpadra lépni. 1965-től már újra szerepel a Madách Színházban, aminek 1950-től tagja. Itt megengedik neki, hogy bottal lépjen színpadra.

Bár színészi tehetségét mindig is elismerték, a II. világháború után nem kapott főszerepeket sem színpadon, sem filmen. A jelentős epizódszerepekkel kellett megelégednie, ráadásul a szocialista realizmus sematikus figurái sehogy sem illettek királynői termetéhez, fenséges megjelenéséhez. Azért a hisztérikák, az unott úrinők, élemedett asszonyságok ekkor is megtalálták. Eljátszotta Tabi László „Különleges világnap” c. vígjátékának professzorasszonyát, a „Bakaruhában” c. film Bodroginéját, ami egyik legjobb alakítása filmen. Az affektáló nagysága visító hangján szólítja újból és újból a cselédet, osztogatja a parancsokat az induló autóból visszakiabálva, hadonászik, gesztikulál, és kikéri magának. Utánozhatatlanul nevetséges figura.

Szinte revelációként hatott megjelenése Molnár Ferenc „Hattyú”-jának Mária Dominika szerepében. Mint a trónörökös anyja, jobban informált mindenkinél, ő látja legjobban, hogy fia nem éppen férfiideál, játékában az irónia dominált, kissé közönséges beszéde, harsány felkiáltásai remekül hatottak. Még a bottal is tudott játszani, kellékként használta a szerephez.

Utolsó színpadi szerepe Ronald Millar „Abélard és Heloise” c. történelmi játékban az apácafőnöknő volt. A sötét szerzetesi ruha még súlyosabbá tette alakját. Ebben a kis szerepben is képes volt egyedit, különlegeset adni, dörgő, mély hangjával emlékezetes alakítást nyújtott.

Kitüntetésekkel nem halmozták el, bár 1962-ben kapott „Érdemes művész”, majd 1973-ban „Kiváló művész” díjat. A legtöbb, amit kapott – vallomása szerint – a közönség és az őt körülvevő emberek szeretete.

Lázár Mária ízig-vérig színésznő volt, minden szereplési lehetőséget megragadott, nem volt sértődött személy, aki méltatlankodva vonul vissza. Mindent eljátszott, amit ráosztottak, ám amikor lábát törte, megszakadt a folyamatosság pályafutásában. Elvesztette a biztonságot a járásban, ezért kellett évekig visszavonulnia, és később is szüksége volt a botra: nem mert anélkül közlekedni. Fizikai állapota lehetővé tette volna, hogy akár haláláig szerepeljen színházban, tv-ben, de legalább rádióban, ám az utolsó öt évben látásának rohamos romlása akadályozta meg ebben. Szeretett élni, örülni, szókimondó, szabad szájú stílusa nem bántott senkit, inkább humornak, egyéni sajátosságnak tekintette a budavári lakosság, amely nap mint nap találkozott vele buszon, sétálás közben, üzletben. A „vérbeli várbeli” lakók közül való volt, a Móra Ferenc utcai lakóház – ahol ötven évig lakott – falán márványtábla jelzi emlékét.



♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©