Margitka 35 éves korában egyedül maradt
három gyerekkel.
– Még élhetett volna! – mondták
vigasztalón a rokonok, ismerősök. Persze, hogy
élhetett volna! Ötvennyolc év még nem az
öregkor. Fiatal feleség, két kamasz fiú
és a középiskolát éppen befejezett
lánygyerek mellett éppen nem!
Az agyvelőgyulladást okozó vírust nem
érdekelték a körülmények. Gazdát
keresett és talált Kálmánban. Mire
azonosították, az orvosok már nem tudtak
segíteni.
A család élete gyökeresen megváltozott.
A fiúk esetében középiskoláról
szó sem lehetett. Az általánosban nem jeleskedtek
a tanulásban. A fodrász szakma ígéretesnek
tűnt. Már a tanulóévek alatt lehetett pénzt
keresni, ha sikerült állandó vendégkört
kialakítani.
A nővérük mindig is hajtós, az élmezőnyt
alább nem adó tanulók közé tartozott.
Testvérei a haverok előtt csak strébernek
nevezték. De amikor a postás meghozta a sikeres egyetemi
felvételről szóló értesítést,
ők is eldicsekedtek vele.
Hárman maradtak, anya és fiai. A lány a
vidéki egyetem kollégiumában lakott.
Margitka minden nap hajnali négykor kelt.
Elkészítette maguknak a napi harapnivalót. Jobb
helyeken uzsonna volt a neve. A spájzból behozott
két bögre aludt tejet. Az asztalra
állította, hogy a fiúknak az iskolába
futás előtt valami kerüljön a gyomrukba. Aztán
elindult a majd’ három kilométerre levő
kosárfonó műhelybe, ahol hat órakor kezdődött
a munka. Ügyes kezű, jó munkás volt. A
kéthetenkénti elszámolás alapján a
brigádjuk mindig száz százalékon felül
teljesített. Ha kellett, maradtak túlórázni
is.
Munka után általában a
lakásához közeli boltban vásárolt.
Többnyire kenyeret meg tejet. Néha tíz-tizenöt
deka parizert. Igazságosan elosztotta a két fiú
között, hogy ne mindig zsíros kenyeret egyenek. Igaz,
az legalább finom volt, nem bolti műzsír. Ő
sütötte ki zsírszalonnából. A tepertő
darabokat apróra vágta, azzal szórta meg a
zsíros felületet. Került rá zöldpaprika,
lila hagyma, uborka, mikor mit talált a spájzban.
Aztán a Zöldértben átvette a neki
félretett két kiló tisztított almát.
Kicsit bebarnultak, „rozsdásak” voltak, ahol
kivájták belőlük a rothadó részeket,
de örökké éhes, nagyétkű kamasz fiai nem
válogattak.
Megérkezett az első képeslap és levél
a lányától, amire Margitka nem tudott
válaszolni. A nevén kívül ugyanis mást
nem tudott leírni. Néhai férje még a
házasságuk első éveiben megtanította
olvasni. Az írás tanulásához azonban az
asszonynak nem volt türelme. Úgy érezte, az ujjai
nem engedelmeskednek neki. Ceruzája csak a papírt
szántotta, volt, hogy át is szakadt a nagy
erőlködésben.
A begyújtásokhoz félretett, régi
vonalas füzetből tépett ki lapot, és munka
után meglátogatta kedves ismerősét, akivel sok
évig egy házban laktak. Megkérte, írna-e a
lányának pár mondatot a nevében. Meg a
borítékot is címezze meg, hogy feladhassa a
postán. Margitka lediktálta, hogy a levelet
Irénnel íratja, mert az írás
továbbra sem megy neki és hogy jól van, a
fiúk is. Meg azt is, hogy szépek a hegyek a
képeslapon, de ő nem szeretne ilyen helyen lakni.
Nem sűrűn, de jöttek-mentek a levelek. Otthonról
többnyire lényeget érintő, szűkszavú
hírekkel.
A harmadik szemeszter vizsgaidőszakában, karácsony
előtt ismeretlen, kusza írással címzett
boríték érkezett. A félbehajtott
füzetlapon pedig két sorban, rendezetlen betűkkel ez
állt: „Kislánom jolvagyok tudasad az
érkezésed anyu.”
Nem tudta mire vélni, hogy anyja mással
íratott levelet. Gyorsan válaszolt hát, hogy a
következő héten, ha az égiek is úgy
akarják, meglesz az utolsó vizsgája.
Pénteken megy haza a szokásos vonattal.
Anyja kijött elé az állomásra.
Útközben hazafelé elmondta, ő írta a levelet.
Ez az ő karácsonyi ajándéka. Csak azon izgult,
hogy a címzést el tudják-e majd olvasni a
postán. Irénke tanította a betűvetésre
és bíztatta, hogy már egyedül is képes
rá. Tudja, nem ír szépen. Azért
kérdezi, hogy nem szégyelli-e az egyetemi társai
előtt? Vagy írassa továbbra is Irénkével?
– Dehogy! – tiltakozott a lánya, és
még szorosabban karolta az anyját. – Büszke
vagyok rád, és apa is az lenne, ha élne!
Ennél szebb ajándékot senki sem tudna nekem adni.
És… minden leveledet a szereteted üzeneteként
várom.
Mire kijártam az egyetemet, anyukám a
helyesírást is többé-kevésbé
elsajátította. Hagyatékában nyolc
teleírt füzetet találtunk. Amikről
életében szemérmesen hallgatott, ezekben a
füzetekben elmesélte.
*