A Föveny c.
irodalmi folyóirat legutóbbi számában
olvastam Dr. Madarász Imre professzorral Udvarhelyi
András interjúját, aki „utazó
italianistának” nevezte beszélgető
partnerét, és Olaszországban történt
bolyongásairól faggatta. És lám, már
meg is jelent a legfrissebb kiadású könyv:
Madarász Imre Rómába
minden úton címmel. A leggyorsabb és
legrövidebb úton jutottam hozzá: a szerző a
Könyvhét ünnepén dedikálta
számomra a Hungarovox kiadásában
készült kötetet. A hátsó
borítón a szerző portréja mellett a
következőt olvashatjuk: „A neves
irodalomtörténész legújabb –
immár 35. – önálló
könyvének tanulmányai nem elsősorban térbeli,
földrajzi utazások, hanem időbeliek, irodalom- és
kultúrtörténetiek. A klasszikus modernitás
hajnalától, a humanizmus-reneszánsz
fénykorától a XX. század
végéig vezetnek remekírók remekműveinek
állomásain keresztül. Egy
felvilágosodásnak elkötelezett tudós
zarándoklatai Itáliába, a humanista kultúra
klasszikus földjére, melynek nem csak egy városa, az
örök Róma szent az európai műveltség
hívei számára…”
Egy tudós, kutató, egyetemi professzor, aki
élete komoly hányadát töltötte és
tölti vonaton, buszon, gépkocsin, bizonyára
szívesen vesz maga mellé útitársnak, ha
megajándékozott ezzel a zarándoklatos
könyvvel. Így hát gondolatban mellé telepszem
az épp alkalmatos járművön, magam elé teszem
a könyvét, és együtt utazom egy valódi
italianistával. Hova is? Csakis Rómába…
Az olvasó embernek mindig ünnep, ha könyvet vesz
a kezébe. Pedig ma nem „trendi” olvasni, mert a
könyv nem éri be a „betűhordozó”
eszköz szerepével kivételes küldetése
végett: az emberi szellem szimbóluma maradt napjainkban
is. Engem éhessé tesz a könyv, csukott lapjai titok
kutatójává. Nyelvhigiéniája megmossa
szemünket, értelmünket, elkorcsosulásra
ítélt beszédünket. Madarász Imre most
csak nekem magyaráz a 18 történetre osztott
tanulmánykötetével az olasz modernitás
klasszikus irodalmáról. Gyakran idéz
kedvencétől, Alfieritől, belső, alkati
nyughatatlanságával,
érzékenységével, csodálatosan gazdag
nyelvi-gondolati szókészlete által.
Állandó úton levése, a
változó tájak, a vele kapcsolatba kerülő
emberek olyan élményvilágot, emberismeretet,
sokszínűséget hoztak, hogy egész alkotó
életére kihatnak. Talán ezért tud
bárkivel, bármikor azonnal kapcsolatot teremteni, mert
mindenkit a maga nyelvén, szintjén és
modorában szólít meg. Ez lett
személyiségének egyéni és
nyelvezetének univerzalitása, ezért tud hatni
olvasóira. Ezt írja a „Változatosság
a változásban” c. fejezetében: „Az
irodalomtörténet egyirányú lineáris
folyamat kronológiailag és
hatástörténetileg is: a régi hat az
újra”. Az Italianista zarándoklatai egyszerre
képviseli a hagyományt, de korának
szülöttjeként megnyitja előttünk a
modernitást is.
Az irodalom számos műfaját képes
továbbgondolni, új lendületet,
perspektívát adni azoknak mindenben megmutatkozó
erejével. Meg kell jegyeznem „A magyar
»Beccaria« olasz szemmel” c. fejezetében, mint
kapcsolja össze hazánkat az italianisztikával. Ezt
írja: „A Vasfüggöny 1989-es lebontása
és Magyarországnak az Európai Unióba
való 2004-es belépése óta gyorsuló
ütemben »europeizálódik« a magyar
italianisztika is. (…) A szellem mint megannyiszor
fölébe kerekedik a hatalomnak, s épp a tőle
való függetlenedéssel fordul szembe vele és
győzi le azt…” Kiváló és józan
vélemény, lejárati idő nélküli
példa, melyet a nyelvi élmény szabad
áramlása jellemez.
Együtt utazunk a szerzővel és azokkal, akikkel
egymás életére hatunk, az olvasókkal, akik
magukat olvashatják a sorok között. Mert minden
irodalmi mű társas vállalkozás: nemcsak az
író teszi bele önmagát, hanem a nyelv
tapasztalatai is belekerülnek. Madarász Imre
életének jó részét
vágányokon tölti, de soha nincs két egyforma
utazása. Az utazás metafora is. Ugyanez
történik az írásaival is: soha nincs
két egyforma történet. Czeslaw Milosz
Nobel-díjas lengyel költő ezt mondta: „Társak
vagyunk egy zarándoklaton, amely századok multával
sem zárul.” Az utazásnál fontos
tényező az idő, mert kifejezi, hogy az alkotói hajlam
egyidős az emberiséggel, és a ma élő költők,
írók is ezt az eredendő hajlamot hordozzák.
Madarász Imre kizárólag a
legkiválóbb anyagból dolgozik, az élet
semmiféle területén nem fogad el selejtet. Az
igazat, a szépséget, a tartalom súlyát nem
a puccos súlytalanság, klisék, hanem az
illúzió nélküli valóság adja. S
benne a rend csak akkor érthető és érezhető, ha az
rendez: belső látásunkat élesíti. A szerző
látszólagos szellemi magányossága adott, de
a belőle táguló személyes tér megteremti az
irodalmat. Eldönti a belső és külső
feszültség, aztán hozzáteremtődik a
személyes alkotó világ. A jó műveket nem a
kipárnázott líra hozza, nem a szél hordja
össze. Madarász Imre írásaiban van elrejtve a
kincs, amely az értelem számára teremt új
síkokat. Mentális egészség
nélkül nincs egyensúly,
tisztánlátás, a szabadság permanens
igénye.
Különösen izgalmas olvasmány számomra
a „Remekművek tiltólistán” (Olasz
klasszikusok a Tiltott könyvek Indexén) c. fejezet. Ezzel
kezdi a tájékoztatást: „Amióta van
emberi szellem, azóta üldözik. Miután Gutenberg
feltalálta a könyvnyomtatást, azt stílszerűen
szólva, rövidesen nyomás alá helyezte egy, a
sajtópréssel ellentétes és
ellenséges prés: a cenzúra…”
Megjegyzem: a mi magyar Táncsics Mihályunk – aki
iránt folyamatos érdeklődést és tiszteletet
mutat Madarász Imre is – egész életét
arra áldozta, hogy minden rendelkezésére
álló eszközzel küzdjön a cenzúra
ellen. Tehát a felvilágosodás, a humanista
kultúra minden kor minden művelt híve
számára elengedhetetlenül fontos volt. A szerző a
múltról beszél a jelen emberének.
Aktuális, fontos és elgondolkoztató az
„Óda a vakcinához” c. fejezete, amelyben az
alcím által megfogalmazza véleményét
„A tudomány és a sötétség harca
– Giuseppe Parini: A
himlőoltás” című versében.
„Múlhatatlan elevenségére figyelmeztet
Parini, az olasz felvilágosodás legnagyobb költője:
A himlőoltás c. 1765-ben írott és megjelent verse.
Napjainkban, a XXI. században a pandémia elleni heroikus
harc jelképe és fő fegyvere lett a vakcina, az
oltás. Az olasz irodalom egyik régóta nem
népszerű, beporosodottnak vélt klasszikusa egy
csapásra kortársunk lett. És – újfent
– tanítómesterünk.”
Ez a római utazás a menetszéltől kicsit
fellebbenti az olvasót a földről, kihúz a
csodából egy szálat, és tovább fonja
azt fejezeteiben. Madarász Imrétől megszokottan meglepő a
kötet szóanyaga, inkább szókincsnek
nevezném: visszamegy az időben, civilizációkon
túli anyagot vizsgál, a régi elhunyt
alkotók megelevenednek az új értelmezések
hatására. Különös-szép kötet,
mindenki másképp rezonál, mást talál
figyelemreméltónak. Benne van az írás
zeneisége, képzettársítások,
filozofikusság, jó kedélyű, minden
lehetőséget fenntartóak, melyek annyira jellemzőek a
szerzőre. Utazás a múltba, az emlékek
sokszínű világába, kedves városa,
Róma történetébe, a régi
művészek életébe. Ehhez a könyvhöz
türelem kell és idő a feldolgozásához. Az
olvasó mai valóságában is felfedezheti a
múltat, emlékeket hallgat ki a sorok közül,
szétszálazhatja, mint egy szimfónia
hangfoszlányait.
Madarász Imre szellemi utazásai fenn vannak a
térképen, nem lehet azokat kiradírozni. Jó
dolog útitársként hozzászegődni, amit
könyvei által bármikor megtehetünk. Benjamin
Franklin bölcs megállapítása szerint:
„Vagy írj olyat, amit érdemes olvasni, vagy
csinálj olyat, amit érdemes megírni”. E
jogos kívánalom mindkét részének
folyamatosan eleget tesz Madarász Imre: mindig olyat
csinál, amit érdemes megírni és azt
garantáltan érdemes olvasni. És mindemellett
szemérmes és szerény is tud maradni egy hangos
és üres világban!
Lassan becsukom a zarándoklatot, és
visszaérek magamhoz. Ha az ember szárnyal, egyszer
földet is kell érnie. Jobb, ha önként teszem le
magam, mert különben leesnék abból a
magasságból, amelyet utazásaival a szerző
megmutatott nekem.
Visszalapozok a könyv elejére. Megható a
beírás: jut idő és tisztelet a
dedikációban „közös szentünk”,
Táncsics Mihály megemlékezésére
is…
(Madarász Imre:
Rómába
minden úton – Az italianista zarándoklatai.
Hungarovox K., Bp, 2023, 249 p.)
*
