PRÓZA

Tóth Ágnes

Megemlékezés

Lassan elsétál a szeptember. Halkulnak a madárcsicsergések. A lehullott levelek sem zizegnek, avarrá vastagszanak. Takaró lesz a földnek… A csendet keresi a természet. Elfárad minden. A fény is hidegebb lesz. Az ablakon át érzed csak melegét. Az október halvány fényeket gyújt a novembernek. Azoknak, kik már nincsenek velünk. A naptárban kaptak két napot a Mindenszentekkel együtt. A többit meg a szívünkben. Fájó, de el nem engedett kötelékekért gyújtunk gyertyát halottak napján. A temetőben tisztelettel adózunk minden keresztnek. Itt nem olvadnak az emlékek a hétköznapokba. Áldott a csend, figyelmet kér az elmúlás. Halkan susog a szélben a fenyő. Csak itt hallod így ezt a susogást. Könnyeinkbe belesétál a fájdalom. Százéves sírokon is ott a virág, a gyertya. De van, ahol a tegnapi fájdalom sírása hallik még. Temetőbe belépni csak szép emlékekkel lehet, megbékéléssel. Hisz mindenkinek fogynak az évei. Eszünkbe jut, milyen törékeny is az élet. Már csak virágot vihetünk oda, hol szeretteink pihennek. Visszhangoznak bennünk a jó tanácsok, intelmek. Nem hittük, de már tudjuk, hogy igaz. Ott állunk a sírnál. Letesszük a virágot, és remegő kézzel meggyújtjuk a gyertyát. Ilyenkor közel az ég. A szél keze hozzánk ér, megsimogat, és halk suttogást vélünk hallani. Könnyes mosoly rajzolódik arcunkra. Szerettünk velünk van egy pillanatra. A megemlékezés percei után hátat fordítunk az emlékeknek, mert a kapun túl újra megfogja kezünket az élet.

*

.