Kriszta egy számára ismeretlen utcában
futott, ahol méterekkel előtte Emma topogott magas sarkú
cipőjében. A tény, hogy azt a nőt látja, akit egy
alkalommal férjével látott lakásukban,
megrendítette. Egyre hangosabban vert a szíve.
Dühtől remegett, a szája kiszáradt. Gyűlölte a
nőt.
Kórházban találkoztak először.
Férje begyulladt szemére kerestek orvost. A nő a
kartonozóban ült, intézkedett, és
problémáját gyorsan megoldották. Ha a
férfi megjelent – mindig szabaddá tette
magát, kísérte, szóval tartotta. Egy napon
újságot vett a férfi a kórházban,
és Emma felajánlotta, hogy megveszi, ha
péntekenként bejön érte. Furcsa volt a nő
viselkedése. Kriszta szóvá tette: vedd meg az
újságot te, és ne járj a
kórházba!
Egy hete Krisztát korábban hazaengedték a
munkából. Lelkesen indult, örült, hogy a
hétvégét előbb kezdheti. Tíz után
lépett utcára, délre ért haza. Kulccsal
nyitotta a kaput, dúdolgatva a bejárati ajtóhoz
állt. Kulcsát nem tudta a zárba tenni. Kicsit
meglepődött, zavarában kivette és
újból próbálkozott, de hiába
forgatta, nem ért vele semmit. Ha a férje otthon van, nem
zárják az ajtót, csak a kaput. Csengetett
és várt.
Semmi mozgás. Néma csend. Nem értette, mi
van. Hátra ment. Volt egy szoba, ahová a ház
oldaláról lehetett bemenni. Csak alkalmanként
használták.
Megint az ajtóhoz állt, csengetett. Újabb
percek teltek, mire végre férje a nővel megjelent.
Zavartan köszöntek.
– Te hogy kerülsz haza, mióta csengetsz? –
kérdezte a férfi.
– Hogy én hogy kerültem haza? Tíz
órakor bejelentették, hétvégén
internetet szerelnek. Bevásároltam, a két
csomaggal hazaindultam. Ugye, nem baj, hogy nem telefonáltam?
Hazajöttem, be akartam a lakásomba lépni, de nem
tudtam. Az ajtóban belülről egy kulcs volt.
Csengetésem után mi tartott ilyen sokáig?
– Bocsánat-bocsánat – mondta a
férje –, Emma teljesen váratlanul csengetett, hogy
halat hozott nekünk a hétvégére, kicsit
meglepődtem. Biztos, amikor beengedtem, nem vettem észre, hogy
az ajtót bezártam. Bementünk a konyhába, ami
a ház másik oldalán van, oda tettük a halat,
majd kimentünk a teraszra, és megmutattam neki a
virágokat.
Emma bólogatott, toporogva állt, majd
megszólalt:
– Nekem vissza kellene mennem a kórházba!
– Előbb kellett volna gondolkodnod, hogy munkaidőben
hová mész! – Kriszta hangját megemelve
mondta, és vádló szemekkel nézett a nőre.
– Régen itthon vagyok, nem jelentkezett senki, csak most,
amikor már másodszor csengettem! – fejezte be
mondatát, akkor már teljes nyugalommal. Közben az
járt a fejében, ha a nő halat hozott, ami
ajándék, akkor örülnie kellene, de az
egész egy kicsit morbid. Küldje el? Vagy ültesse le?
Még nem volt náluk, és akkor…, akár
vendég is lehetne, ha nem ez a szitu lenne. – Ha ez
így van, ahogy mondtátok, köszönjük a
látogatást, a halat, foglalj helyet, de ha annyira
sürgős a dolgod, az ajtó nyitva, akár mehetsz is!
– fejezte be Kriszta.
A másik két ember zavartságától
nyugalom lett úrrá rajta. Csak nézte őket. Nem
tudta, mit higgyen, de hihetőnek tűnt a történetük,
végül nagylelkűen azt mondta:
– Hiszek nektek!
A hétvége csendesen telt. Vasárnap este
férje kijelentette:
– A postán fogom az újságot beszerezni.
Többet nem megyek a kórházba!
– Úgy legyen! – mondta Kriszta.
Részéről az ügy le volt zárva.
Futáshoz volt öltözve. Melegítő felső,
nadrág, sportcipő. Kulcsa hidegen simult forró
testéhez, de most kiverte a jeges veríték.
Lépteit lassította. Nem tudta, hol lakik az előtte
lépkedő. A nő nem úgy nézett ki, mint aki
hazafelé siet. Ügyelt rá, hogy
háttérbe maradjon. Futását hosszú
lépésekre váltotta. Emma a mobiltelefonját
figyelte, miközben az utat alig nézte. Egyre közelebb
került a nőhöz, gondolta, üdvözli, megmondja, nem
haragszik rá.
A nő egy utcasarokhoz ért, befordult, és a
lépcsőn elindult lefelé. Kriszta nem ismerte a meredek
lejtőt, ami a szűk házsorok között
húzódott. Meglepődött a mélység
láttán. Szemébe sütött a Nap, egy
pillanatra minden sötét lett, a táj
fekete-fehérre változott. Utolérve a nő
vállát készült átkarolni, amikor az
előre lépett, lába megbicsaklott,
egyensúlyát vesztve csak gurult, zuhant lefelé.
Hangos kiáltásától minden szó
visszhangzott, hatalmas erővel töltötte be a szűk teret. Egy
pillanatra ledermedt. Semmit nem tehetett. Sarkon fordult, majd
elindult a fény felé a templom irányába.
Amikor az utca végére ért, hallotta a
szirénázó autók hangját. Ettől
megnyugodott. Tudta, a nő már jó kezekben lesz… de
azt is biztosra vette, hogy egy darabig nem fogja őket senki sem
zaklatni.
Hit és valóság? Olykor a hit messze van a
valóságtól, de jó benne bízni.
*
