"Így, hetven felé"
Kutasi Horváth Katalin
LEVELEKKEL HULLOK
Dante-utódként erdőbe
értem,
Úgy tűnik, nem sötét – rejtelmes tán.
Utam kerestem, kusza volt minden,
Hirtelen ráleltem, álmodtam, lehet.
Látom a végét, nem rohanok már,
Komótosan lépdelek, várnak a hegyek,
Ha véget ér egykor a rám szabott
ösvény,
Csillagokba lépek, megbékél szívem.
Ha utamba áll egy bestia árnyék,
Átugrom könnyedén, hadakozni kár,
Félrehúzom a lombkoronákat,
Feltörő fényben eloszlik az árny.
Ha levél aranylik a fák sűrűjében,
Elém vetíti a közelgő telet,
Tudom, hogy megújul
Minden, amit látok,
Ám én elmúlok,
S más nézi majd
A fakadó rügyet.
Sétámat nyújtom,
Húzom a percet,
Magamba szívom
Az üde reményt,
Vége lesz mégis,
Megérkezem majd,
Messzire sodor a suhanó szél.
Ha el is felednek, itt voltam mégis,
Levelekkel hullok, s tán rám lépsz te is… |
|
|
|
