Az erdő hűvös és sötét. Miért
vagyok itt, hogy kerültem ide?
Csak azt tudom, át kell jutnom… Homlokomon
verejtékcseppek…
Ág nem reccsenhet a lábam alatt, zajt nem csaphatok.
Az erdő gonosz szellemével nem szeretnék
találkozni! Megragad és hamuvá morzsol, vagy a
vulkán mélyére hajít…
Reszketek félelmemben, már a hátamon is
folyik a verejték. Istenem, segíts! Imádkozom
minden lépésnél, ha zajt ütök,
végem… Sűrűsödik a
sötétség… alig látok. Így megy
ez a végtelenségig…
Ágroppanás… Vasmarok ragad meg, talán
karmok… eltörte a csontomat is!
–
áááááÁÁÁÁÁÁÁ…!
– rettenetes ordításban török ki…!
Saját ordításomra ébredek.
Férjem, aki a karomat fogja, ijedten engedi el és
szitkozódik, evvel a rettenetes ordítással
igencsak ráijesztettem…
– A fenébe az egésszel…! – Percek
óta álldogál és aggódik, hogy
lélegzem-e még? Most akarta szép finoman
megkérdezni, hogy jól vagyok-e?
– Ilyen vérfagyasztó ordítást
még nem hallottam tőled – mondja, és meg is van
sértve. Meglepetést készített nekem,
reggelit a konyhában és még kávét is
főzött, de én csak nem jelentem meg a színen…
ezért gondolta, megnéz…
Itt áll, talpig aggódásban, én meg
ahelyett, hogy hálás lennék,
üvöltök itt, mint a sakál…
*