"Így, hetven felé"
M. Jankó János
EGYSZERŰ ÉNEK AZ ÉDESANYÁMRÓL
Nem volt soha
békessége,
templom volt az üdvössége,
és a néma csend.
Mások harcát nem kavarta,
a ruháit könnyel varrta,
járta a mezőt.
Az aratást estig bírta,
jóságát lelkünkbe írta
naponta szegény.
Ha megroskadt is a válla,
ránézett a kert-ágyásra,
gyomlálta a gazt.
Szép mosolyát ránk aggatta,
hitünket tejével adta,
nem pihent soha.
Énekelt ő dalt kedvtelve,
ha súlyos is volt a terhe,
akkor is adott.
Jó apámat eltemette,
testvérét is sírba tette,
s vele a szívét.
Útjainkat elrendezte,
gondjainkat megfelezte,
bármennyi is volt.
Most, hogy végre révbe értünk,
szeme ott virraszt felettünk,
mint a teli Hold.
Lelke tükrén virág nyílott,
hogy a mennyei országot
ékesítse majd.
Sohasem volt békessége,
most a lelke üdvössége –
Isten és a menny.
|
|
|
|
